Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Voltak, akik ünnepeltek, mi emlékeztünk

2009.11.01

Kép

E hosszú hétvégét, egyesek ünnepléssel, míg mi emlékezéssel töltöttük. Már csütörtökön, a Magyar Világ Baráti Köre társaságában kimentünk a Rákoskeresztúri Köztemető 298-301-es parcelláiba emlékezni arra a 113 névtelenül elhantolt forradalmárra, akik fegyvert mertek fogni 1956-ban elnyomóik ellen. De Farkas Gyuri barátunk évek óta folytatott áldozatos munkájának köszönhetően, megismerhettük azok egykori arcát is, akiket Rákosi és Kádár pribékjei végeztek ki, és most a 301-es parcellában nyugszanak. November 4.-éig kinn is maradnak fóliázott képeik. Az arcok megjelenítésénél nem válogatott, hogy ki volt kommunista és ki nem, mert Nagy Imre fényképe ugyanúgy ott van, mint Brusznyai Árpádé, vagy Tóth Ilonáé, Molnár Imréé, vagy Petrus Józsefé, de sorolhatnám a többi hős nevét is.
 Pedig egyik igazi forradalmár volt, míg a másik, elvtársai áldozata. Mert milyen forradalmár is lenne az, akinek a hangját hallottuk 1956-ban az ablakokba kitett rádiókból: aki nem teszi le a fegyvert, az statáriális bíróság elé kerül. Emlékeztünk a két Kemálra is, hiszen eddig a kis Kemál volt a kalauzunk, de a jövőben ezt a szerepet is másnak kell betöltenie. Verset szavalt v. Juhász Antal, v. Ország György fölolvasta „Temetői látogatás” c. írását, Lakatos Pál pedig szemelvényeket mondott el a kommunista aljasságokról. A rendőrök sem hiányozhattak, hiszen a hatalomnak ma is kell félnie ’56 szellemétől. Kinek is van oka félni? Aki valamiért bűnös!
De sietnem kellett, mert az 1956 Magyar Nemzetőrség tagjaként engem ért a megtiszteltetés, hogy koszorút helyezhettem el a budafoki ’56-os emlékműnél, több más szervezet képviselőinek a társaságában. Koszorúztak a pártok is, de itt volt az MSZP elnöke is, akinek megjelenésekor többen el is hagyták a helyszínt, néma tiltakozásként.
Majd következett a 23-ai nagytétényi Országzászlós emlékmű avatása, amiből végül is kampánybeszéd lett. A szép Országzászlós emlékmű ismét áll, és remélem, hogy egyszer, és utána örökké a legtetején fog lobogni. Ide is hivatalos volt a két párt vezetője, de amikor a Lendvai Ildikó neve elhangzott, a 2-3000-re tömeg hangosan kezdett „pfujolni”, míg Orbán Viktort nagy ovációval fogadták, (igaz, hogy a kerület országgyűlési képviselője, nem is akart velünk közösséget vállalni.) Viktort egyesek úgy várták mint egy megváltót, bár sokan a helyszíni közvetítés miatt, többen az Echo TV előtt várták a csodát. Hogy a beszéd befejezése után ki, milyen szájízzel távozott, az legyen az ő gondja. Csak egy példát hagy mondjak el, hiszen jegyzeteltem, amit fontosnak tartottam. Egy hölgy, félve kérdezi tőlem: ugye, jobboldalinak tetszik lenni? Rázom a fejem, hogy nem, és folytatom a jegyzetelést. Baloldali? Ekkor megállok az írásban, és kijelentem, hogy egyik sem, mert én nemzetinek vallom magam, és nem hagyom, hogy a pártok befolyásolják a gondolataimat, hiszen azok a saját, és nem a nemzet érdekeit képviselik. De kire fog majd szavazni? Pártokra nem, az biztos! De hát nincs más, és abból kell választani ami van, mondja a hölgy. Kell egyáltalán a pártokra szavazni, mondom én? Ha nincs olyan párt, ami az Ön érdekeit hitelesen képviselné, akkor kell neki bizalmat szavazni? Ha egyszer szavazok, olyan emberre szavazok, akitől számon lehet kérni ígéretét, mert azt azok jelölték, akik bíznak is benne, és ha elárulja választóit, a visszahívás mellett, felelősségre is vonható. A hölgy igazat ad, és újból kérdez: hiszi, hogy valaha lesz ilyen? Közben a férj, csitítja asszonyát, hogy hagyd már beszélni az urat, de ő mondja, amit a szíve diktál. Pedig azt mondja, hogy már tanult a kommunistáktól egy kis ravaszságot. Mondom is Neki, higgye el, hogy most sem azt mondja, amit az esze diktál, hanem azt, amit a szíve diktál, mert a legtöbb magyar még ilyen, de ez homogén környezetben nem is baj. Látja, keresnie kellene a hasonlóan gondolkozó társakat, mert azok előtt, még lehet őszintén beszélni. Ha akarjuk, és teszünk is érte, akkor biztosan találunk, közülünk olyanokat, akik hajlandóak az érdekeinket képviselni, mert akkor senki nem hivatkozhat majd arra, hogy ő annak alapján legitim, mert sokan szavaztak rá. De miután elfogytak az érvei, elővesz egy újságot, és mutatja, hogy ebben az igazat írják meg. Kíváncsian várom, és nagy örömmel látom a kezében a Magyar Világ legújabb számát, majd kértem, hogy nyissa ki a 14. oldalt és nézze meg azt a cikket, aminek az a címe: „A lány, aki megállította a harckocsit”, mert ez az én cikkem, hiszen ekkor már levettem a tudósítói igazolványomat. Majdnem a nyakamba ugrik, és mondja: az Isten áldja meg magukat, de jó, hogy találkoztunk, hiszen olyan jó az igazságot leírva is látni, hogy elhihessük, vannak még aki erről is mernek írni. Nem tagadom, büszke voltam kollégáimra, és örömmel hallottam az elismerést. Amikor vége lett az ünnepségnek, még sokan jöttek leróni tiszteletüket az emlékmű előtt, amit a fényképezőgépük is megörökített.
Majd 17:kor, a nagytétényi Szelmann-ház falára helyezhettük ismét az emlékezés koszorúit, emlékezve a kivégzett hősökre, és azokra, akiket helytállásukért ítéltek súlyos börtönévekre. Most, egy olyan 56-os egykori nemzetőrrel koszorúztam, akit helytállásáért, a rend fenntartásáért végzett tevékenységéért ítéltek súlyos börtönévekre. Az ő neve: Landi János. Megtiszteltetésnek vettem, hogy együtt koszorúzhattam vele. Itt is koszorúztak a pártok is, a koszorú elhelyezése után, az MSZP elnöke is elhagyta a helyszínt. Tényleg nem vagyunk fontosak számára, vagy már ismeri a jövő évi választási eredményeket?

Kép

Nekem most ennyi volt, de tudom, hogy mások is hasonlóan emlékeztek, de a gazságot, soha nem szabad elfelejteni, hőseinket sem szabad felednünk, de a gyilkosokról se feledkezzünk meg, hiszen már nem kell titkolnunk hőseink iránt való tiszteletünket.

 

Budapest, 2009. 10. 23.

Bencze Pali
 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.