Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Méltóak vagyunk-e az Árpádi örökségre?!

2009.07.20
  Kérdezem a pozsonyi csata 1102. évfordulóján, hogy méltán nevezzük-e magunkat Árpád apánk örököseinek? Ki-ki döntse el, hogy mit tett, mit tesz, mit tenne, mit kellene tennie, hogy méltó örökösnek nevezhesse magát. Árpád apánk, a 907. július 3-7-ig tartó honmentő csatában teremtette meg népünk jövőjét, rakta le államunk alapjait azzal, hogy vezetőként létrehozta a vezető réteget, Törvényt és Alkotmányt adott, és megjelölte népe védhető határát. 

Kép

Hiszen a 110 ezres bajor-német csapatok azzal a szándékkal jöttek, hogy „a magyar kiírtassék”, de ez a folyamat, ma is folytatódik, csak nem nyíltan, hanem alattomosan, és már nem német részről. Ma ugyan még emlékezünk e dicső és példanélküli tettre, de létünket ma talán nagyobb veszély fenyegeti, mint akkor, (no persze, ha akkor nem győzünk, ma ez sem lenne téma) pedig integrálódtunk, de még így is idegenek maradtunk, idegenek vagyunk. Pedig még ősi vallásunktól, és rovásírásunktól is megfosztott kedvükért első királyunk, de vajon, országunk meddig lesz még s mienk, magyaroké?
Hogy ne feledjük, van még feladatunk, ebből az alkalomból küldött meghívót a Magyar Katonák Harcosok Bajtársak Világszövetsége által kezdeményezett Pro Libertate Alapítvány, a Zürichi Magyar Történelmi Egyesület és a Magyar Huszár és Lovashagyományőrző Társaság a Komárom városának önkormányzati dísztermében tartandó tudományos emlékülésre 2009. július 4-én szombaton, 9:30-ra.
A szerverő K. Horváth András, 240 meghívót küldött a budapestieknek, 35-öt pedig a komáromiaknak, és 1000 db szórólapon meghívta a rendezvényre azokat, akik a meghívást elfogadják. Fővédnököknek fölkérte az 1989 utáni három volt köztársasági elnököt, akik azt elfogadták, élen Szűrös Mátyással. Bár, hogy pontosabban fogalmazzak: Szűrös Mátyás és Gönc Árpád elfogadta, Mádl Ferenc, azzal a feltétellel fogadta volna el, ha a jelenlegi köztársasági elnök Sólyom László is vállalja a védnökséget. Miért is vállalná, hiszen ő, önmaga is állami rendezvénnyé, sőt, ünneppé tehetné e megemlékezést, ha annak a csoportnak az érdeke ezt kívánná, amelynek az akaratát ő képviseli. Hogy a keresztény egyház is a legmagasabb szinten legyen képviselve, tekintettel arra, hogy az Árpád ház leszármazottai közül, kilenc főt szentté is avattak az egyháznak tett szolgálataikért, kérte Erdő Péter Budapest-Esztergom Bíborosát, hogy a szentek képviseletében tisztelje meg jelenlétével az emlékülést. A neki írott levélből idézek:
„Mi, a II. világháborúban részt vett, a hazáért harcolt, több ellenséges hadifogolytábort megjárt, legtöbben itthon börtönöket, internálótáborokat végigszenvedett magyar katonák vagyunk. Közösségünket több civil szervezet fogja össze…….Árpád hős magzatjai előtt kívánunk ünnepelni ezen a napon 2009. július 7-én 18- órai kezdettel a győzelem napján, a pozsonyi csata évfordulóján….. Eminenciás Bíboros Úr személyes megjelenése ezen az ünnepségen adhat kohéziós erőt a közösségnek, és az egyes embereknek…..Tisztelettel kérjük Eminenciás Bíboros Úr személyes visszajelzését.”
A bíboros úr, nem tartotta olyan fontosnak a fölkérést, hogy arra válaszolni is illene. Lehet, hogy ma már az egyház is átértékelte a magyarság szerepét, mivel léte és anyagi támogatása, céljai, nem a nemzettől függ? Ez a fölkérő levél, 2009. január 21-én lett elküldve a bíboros úrnak, hogy ideje legyen beiktatni programjába. Fölmerül a kérdés, hogy nem kellene-e visszatérnünk őseink hitére, hiszen akkor az egyház fejét nem kellene kérni, hiszen az közülünk való lenne, és értünk. Ahhoz, hogy ezeket az embereket magunk mellé állíthassuk, kell egy tiszteletreméltó jóindulattal kezelendő őrület, amely olyan hittel párosul, hogy a jó szándékú cél előtt nem lehet akadály. De sajnos, csak az volt.
07. 03-án 14:00-kor, a Hősök terén tartott megemlékezés ünnepi bemutatóján, minimális volt az érdeklődés. Vajon miért, nincs érdeklődés, hiszen Istenünkön kívül, már csak magunkra számíthatunk, vagy annyi ennél fontosabb rendezvény volt? A ragyogó napsütésben, inkább a Távol-Keletiek érdeklődése volt a legnagyobb, főleg turisztikai, és nem történelmi szempontok alapján, hiszen a nyalka huszárok mellől alig lehetett elhessegetni őket, mert mindenki velük akart fényképezkedni, számukra látvány volt az, ami nekünk történelem.
Nem is az övéké a hiba, hanem azoké, akik számára múlt a tegnap, a holnap meg nem számít, mert nincs hitük, nem bíznak magukban sem, másokban meg egyáltalán, hiszen ezek a szélsőségesek, mert magyarok akarnak maradni.
Július 4-én, a történelmi múltú Komárom városának dísztermében, 9:00-kor, a helyi Tv érdeklődése, és Hornik Rudolfné alpolgármester asszony jelenlétében, a szervezőbizottság nevében, K. Horváth András, a Pro Libertate vezetője köszöntötte a gyér létszámú érdeklődőt, és adta át alpolgármester asszonynak a Komárom Városának szóló Szent István aranydénárjának 61. példányát a környezet és kultúra ápolásáért. A pallos érintése, úgy gondolom, hogy hosszantartó kellemes emléket ébresztett a polgármester helyettes asszonyban. Majd Dr. Zachar József történészprofesszor úr, levezető elnök mondta el nyitó beszédét, melyben méltán hiányolta az érdeklődőket, és tette fel a kérdést, hogy miért itt, és miért most? Vezetőink feledékenysége következtében már nem tartják fontosnak emlékezni e dicső történelmi múltra, hiszen 1848 óta, napjainkig, változott a politikai szemlélet, mert a nemzet emlékezetének az elhalványítása volt a cél. Így nem emlékeznek érdemben a történelmi dátumokra, vagy igyekeznek ennek jelentőségét csökkenteni. Nekünk, emlékeznünk kell, hiszen számolniuk kelljen azzal, hogy a nemzet emlékezete nem halványul.
Emlékezik honvédelmi harcainkra, különös tekintettel Árpád apánk 907-es pozsonyi győzelmére, aminek mai létünket köszönhetjük. Tanítsuk nemzetünk múltját, hogy népünknek legyen kellő ereje lélekben és tettekben visszaállítani a nemzet függetlenségét. Ehhez kéri Istenünk segítségét. Beszéde, teljes terjedelemben, megjelent a Magyar Világ 2009. július 9., XI. évfolyam, 28. számának 16. oldalán.
Majd Csámpai Ottó professzor, a Nagyszombati egyetem tanára mondta el emlékbeszédét.
Ő, egy Ady idézettel kezdte, ami szerint, mi mindenhonnan elkésünk, mert késik az álmunk, a sikerünk. Késünk a megemlékezésről is, bár a Zürichi Magyar Történelmi Egyesület, 2007-ben, Hódmezővásárhelyen egyhetes megemlékezést tartott. Csak a csonka Magyarországban történnek a megemlékezések. A 907-ben lezajlott történelmi csata, valóban kimagasló helyet foglal el a magyar történelemben. A pogánynak nevezett magyarok, 300 éven át, sok szentet adtak a keresztény egyháznak mindezek ellenére is, pedig népünk, akkor is Jézus hitű volt, amikor pogánynak nevezték. A csata eredményeként, a magyarság végleg megtelepedhetett a Kárpát-medencében. Azt még a mai szlovákok is elismerik, hogy e csata sikere nélkül, a mai Pozsonyt sem nevezhetnék Bratislavának. Ismerteti, hogy az akkori történelem írói, mit írtak rólunk, bátor tetteinket dicsérve, bár a nyugati történészek, éppen az ellenkezőjét írják.
Kurszánt is alattomos módon gyilkolták meg, bár tudatában voltak annak is, hogy Árpád, ezen aljas tettet, nem hagyja megtorlatlanul. Ennek lett a következmény Árpád egyik lovas hadtestének 906-ben történt szászországi megjelenése. Ekkor határozták el, hogy megsemmisítenek bennünket. Lajos király, Luitpold őrgrófot nevezte ki a megsemmisítésünkre törő hadak fővezérének. Tudni kell, hogy Berengár király Lajos birodalmát kívánta meghódítani, amiben kétszer is a magyarok akadályozták meg. Lajosnak, volt fogalma a magyarok erejéről, de fürkészeink is állandó tájékoztatást adtak az ellenünk tervezett hadjárat előkészületeiről. E nagyszerű győzelem után, 1030-ig, idegen hadsereg nem merte lábát magyar földre tenni, de ekkor, István csapatai, ismét megsemmisítő csapást mértek rájuk.
 
Megköszönve az előadást, Dr. Zachar József professzor úr, annak a Poór Miklósnak adta meg a szót, aki nem az asztal mellett, hanem a helyszínt tanulmányozva írta meg a Nemzetbiztosító Hadjáratok c. könyvében a pozsonyi csata rekonstruált történetét. Könyve kapható a Fehérlófia könyvesboltban Budapesten. Az előadó, időhiány miatt, itt csak a rövidített előadását tartotta meg, de beszélt a magyarok hadra neveléséről korosztályok szerint, hogy mi volt a feladata 0-7 éves korig, majd 7-14, 14-21 éves korig az akkori magyaroknak, hiszen 21 éves korukban váltak harcosokká.
Majd a lovakról, és a magyar nyeregről, amelyet úgy fejlesztettek ki a magyarok, hogy az ne érintkezzen a lóval, és ne okozzon vele teljesítménycsökkenést. Ezt a nyerget használták az amerikai függetlenségi harcok idején is.
Majd a magyar, ún. visszacsapó íjról is beszélt, amelynek hatótávolsága emelt bennünket ellenfeleink fölé.
Beszélt a két hátrányáról is, hiszen a kifeszítéséhez, kb. 65 kg. energia kellett, így azt a földön kellett elvégezni, de 0 C fok alatt nem működött, ezért nem harcoltak a magyarok fagypont alatt, ha elkerülhették.
Beszélt a seregfelépítés rendszeréről is, hiszen mi a tízes számrendszer szerint építettük föl csapatainkat, amelyben a legnagyobb egység a „tumen (tömény)”, amely 10000 katonából állt, míg ellenfelünk, római minta szerinti légiókból (3000 fő) állították fel csapataikat.
Nagy különbség volt seregvezetésben is, hiszen a magyaroknál, „utánam”, volt a jelszó, és a katonák a vezér után indultak, mert a csapatok vezetői, az arra legjobban rátermettek voltak, amit bizonyít a csatában elől járó három Árpád fiú, Tarhos, Jutas, és Üllő, valamint apjuk későbbi halálát eredményezte. Merjük föltenni a kérdést, hogy mai vezetőink közül, bármilyen csatában, ki merne elől menni? Míg az ellenfélnél, „előre”, volt a jelszó, ahol a parancsnokok biztosított helyen haladtak, de sorsukat így sem kerülhették el.
Kettős gyepűrendszer működött, mert a belsőben, csak magyarok voltak, és a külsőben kaptak helyet az alávetettek. A gyepűrendszerek határait, ún. élő sövények alkották, és átjárni csak a kapukon lehetett. Nagyon jó volt a fürkész rendszerük és a hírvivő rendszerük, így a hírek gyorsan terjedtek a rovás nyílvesszőkre írott üzenetekkel. Ma, éppen fordítva van, hiszen a magyar nemzet, jelenleg alávetett helyzetben él, még akkor is, ha ezt nem tudja, vagy nem akarja tudomásul venni. Hírszerző rendszerünk pedig idegen érdeket szolgál.
Majd, mivel a helyszíni térképeken a (1:25000) dűlő utak még mindig az akkori magyarból átvett neveiket használják, könnyebben volt rekonstruálható a csata helyszíne és történései. A bemutatott térkép, pontos mása az eredetinek. Légi fölvételek is pontosan mutatják a helyszínt, hiszen mocsaras jellege, azóta sem változott.
Árpád vezérünk, felderítői által kapott információi alapján, ki tudta választani azt a helyet, ahol egy magasabb partról, előbb taplós nyilakkal meg tudta semmisíteni a Dunán úszó hadianyagot szállító hajóhadat, majd előbb a jobb parton vonuló főleg gyalogos sereget, majd a tömlőkkel való átúsztatás után a bal oldali csapatokat győzték le Morvamezőnél. Ennek a kegyelmet nem ismerő csatának a magyar részről, főleg minőségi áldozatai voltak, hiszen az Árpád főparancsnoksága alatt harcoló magyarok, 7, fél tumen, azaz, kb. 35000 katonából álltak, mert a másik fele, otthon védte a törzseket.
Az ellenfél, már 907. június 17-én indult az Ens folyó környékéről, és július 7-ére, teljesen fölmorzsolódott. A magyarok, Morvamező térségében, már július 1-én készen álltak a csata megvívására. Ezt a csatát, amely Pozsonytól 15 km.-re levő Hainburgnál zajlott le, most is tanítják az amerikai katonai egyetemen, bennünket pedig a nemzetromboló finn-ugoristák azokról a csatákról tanítanak, amelyet nem nyertünk meg, de arról sem hitelesen. Ludwigdorsnál a 15000 fős tartaléksereget is legyőzték. Erről, ezekről a csatáról, a történészek, ma is különbözően vélekednek. Manapság nem az a lényeg, hogy merjük megvédeni magyarságunkat, hanem az, hogy merjünk kicsik lenni, ne merjünk ellenállni a mai hódítóinknak, mint akkor, amitől a mai létünk függ.
A levezető elnök ismét megköszönte az előadást, majd szót adott Dr. Bérczi Szaniszló professzor úrnak, aki beszélt az Eurázsiai sztyeppei kultúra hatásáról Európa népeire a 9-10. század fordulóján.
Árpád népe Európában, olyan államot szervezett meg, melyet a sztyeppéről idehozott népével hozott létre. Az államszervezés fontos része volt a Pozsonyi diadal.
Eurázsia nagy művészeti korszakait adathorizontokon mutatta be. Füzetsorozata lehetővé tette, hogy mint egy kiállításon, végigkalauzolja a hallgatókat az eurázsiai sztyeppe vidéken a nagy területre kiterjedő művészetek segítségével. A művészetek mindig életdarabokat rögzítenek. A lovas népek élete és műveltsége más, mint a letelepülteké. Fontos része a mozgást segítő műszaki alkotások sora (pl. lószerszám, kocsi, állattenyésztés). Az eurázsiai horizonton talán legnagyobb kiterjedésű lovas népek birodalmai alkotják a legkiterjedtebb adathorizontokat: ilyen a Hun-Szkíta, a Türk, a Mongol és más népek régészeti anyaga.  Az előadás az Eurázsia keleti felében föllelhető emlékektől kezdve a közép-eurázsiai vidékeken át a Kárpát-medencéig, és Nyugat-Eurázsiáig (Európáig) haladva térben és időben villantott föl epizódokat e hatalmas térség művészeti örökségéből.
Végül a 23 füzetből álló sorozat példányait további felhasználásra, átadta a várost képviselő polgármester helyettes asszonynak.
Megköszönve, Dr. Bérczi Szaniszló nagyszerű előadását, Dr. Zachar professzor úr összefoglalta a mai előadások lényegét, és lehetőséget adott a jelenlevőknek a kérdésföltevésre, amivel két személy is élt. Hogyan lehetett rekonstruálni a pozsonyi csata helyszínét: kérdezte Szurmai Judit? A kielégítő választ, Poór Miklós mérnök úr mondta el, tekintettel arra, hogy egyes történészek, még a csata színhelyét is más, a Dunától távolabbi helyre tették.
Ha én is írhatok egy pár soros összefoglalót, elmondom, hogy az előadások nagyszerűek voltak, csak kár, hogy csekély volt az érdeklődés. Hogy ez a hiányos helyi szervezés, vagy a múlt iránti érdektelenségből fakadt-e, azt elsősorban nem nekem kellene eldöntenem, hiszen a városból, egyetlen érdeklődő sem volt a tanácskozáson. Talán nem lebecsülendő az sem, hogy a polgármester MSZP-s, az alpolgármester FIDESZ-es, bár ebből így, nem szeretnék következtetéseket levonni, hiszen ez nem pártügy, hanem nemzeti ügy lenne. Végül is, a szavazó dönti el, hogy kinek szavaz bizalmat, de el kellene már jutni addig is, hogy ha már pártok gyakorolják a hatalmat, azt a nemzet érdekében tegyék, egyébként meg, ha nem ezt teszik, visszahívhatók legyenek. Az egyéni megmérettetés legyen a fontos, a pártlistát pedig el kell törölni! Nos, azért ezen sem csodálkozom, hiszen a Forradalmi Nemzeti Bizottmány 2007. 02. 28-án tartott Komáromban egy országos értekezletet, amelyet a helyiek ugyanúgy nem tiszteltek meg akkor sem, pedig Klapka városától akkor is többet vártunk, nagyobb érdeklődést. Igaz, akkor azt a választ kaptuk, hogy félnek, pedig sokan ígérték, hogy ott lesznek. Attól a két fő nemzetbiztonságistól féltek, akik meg bennünket figyeltek? Tisztelettel kérdezem, hogy meddig kell még félni? Vajon, mit kellene tennünk, hogy fölkeltsük az emberek érdeklődését, figyelmét arra a tényre, hogy ismét kezünkbe kell vennünk sorsunk irányítását, hiszen a pártok, csak bennünket irányítanak, de sorsunkat nem teszik jobbá, mivel idegen érdekek szolgálói ők. 
Ha visszatérünk a budapesti Hősök terénél hagyott háromnyelvű táblára és a keresztre, bizonyára sok arra járónak feltűntek, csak vajon tudták is, hogy mire hívná fel a figyelmüket? Dehogyis akarom én lebecsülni mások érdeklődését, történelemtudatát, de példának látom a Pozsonyi csata befejezéséről tartott emlékezésünkön megjelentek létszámából, hogy az emberek könnyen felejtenek. Ha majd emlékezni sem engednek bennünket e hőstettre, talán akkor fognak ébredezni a magyarok?
Július 7-én, 18-20 óra közötti megemlékező ünnepségünket megtisztelték Pomázról Nyers Csaba és sámándobosai is, és a dobolás, az egész téren hallható volt, hiszen nagyon jó volt a kihangosítás is. Ma már egy kicsit többen voltunk, de új arcokat alig láttam, főleg a fiatalokat hiányoltam.
A Himnusz elhangzása után, K. Horváth András bevezetője után, melyben ma is hiányolta a média érdeklődését, beszédet mondott Dr. Sajgó Mihály, aki méltatta a Pozsonyi diadalt véghezvivő eleinket, amellyel megteremtették mai létünket. Példaként állította mai vezetőink elé is, akik a nemzeti érdek képviseletét ma úgy látják el, hogy minden alkuba belemennek, amellyel az 1102 évvel előtti létünket biztosító előnyöket eltörölhetik. Vajon ezek a vezetők csak lélekben, vagy teljesen idegenek a magyar nemzettől? Nem itt a példa, hogy olyan vezetőink legyenek, akik a nemzet érdekében, készek legyenek a legdrágábbat, a legdrágábbért feláldozni?
Tőkécki László történész is elmondta, hogy ma, nincs történelemírás. De nemcsak a magyaroknál, hanem egész Európában ez a helyzet. No, ez azért ne vigasztaljon bennünket, hiszen a mi problémáinkat, nekünk kell megoldanunk. A magyar társadalom beteg, nem ismeri múltját, nem tesz semmit a jövőjéért, egyszerűen passzív túlélővé vált. A szomszédjaink pedig mítoszokat gyártanak saját múltjukról. De ne másokat okoljunk saját bajainkért, és a magyar, ne csak mennyiségi maradjon, hanem váljon minőséggé, amely elhozhatja a kilábalás lehetőségét, a nemzet megmaradása érdekében.
Csabai János színész-rendező, olvasta föl Poór Miklósnak a Pozsonyi csatáról írott rövidített írását, bár a szerző is közöttünk volt. Azonban hagy jegyezzem meg, hogy itt, két fő Árpád fiú haláláról volt szó.
Fodor Lajos ny. vezérezredes elmondja, hogy vitézi tett volt a háromszoros túlerő legyőzése, bár ezzel a hadi taktikával még nagyobb sereg is legyőzhető lett volna. Igaz, hogy már a NATO tagjai vagyunk, de a honvédelmünket mégis nemzeti alapon kellene felépítenünk.
A téren, egyes fiatal magyarok számára, fontosabb esemény is zajlott, mégpedig Mickháel Jackson mai temetésére való emlékezés, amire a Hírportál, több forgatóstábot is kivezényelt, bizonyítani, hogy mennyien szerették e nagy sztárt, akinek én nem voltam rajongója, bármilyen híres volt is. A kiküldött stáb tagjai számára is az, az esemény volt a fontosabb, hiszen az Árpád apánk diadalára emlékezőket is zavarták kérdéseikkel az ünnepi beszédek közben is. Természetesen, amikor engem is megkérdeztek, tiltakoztam az egyenlősítés, sőt prioritás ellen és egyenesen szégyennek neveztem ezt a tiszteletlenséget. Természetesen, miután újságíróként mutattak be, nem vitatkoztak velem, de tisztelettel végighallgatták mondandómat. Sajnos, ennyire szint alá esett a nemzettudat, hogy azokat a fiatalokat, akiknek a jövőjét veszik el folyamatosan, azokat nem érdekli nemzetük mai létének biztosításáért életüket adó hőseinkről való megemlékezés. Ennek van reklámértéke, a nemzet hőseire való emlékezésnek nincs, hiszen médiáink is idegen kézben, idegen érdeket érvényesítenek, csakhogy ezt a nemzet finanszírozza. A hely mégis fontos volt azok számára is, akik idegen nemzet fiára, azon a helyen kívánták emlékezni, amelyen a mi sámándobjaink erősebben doboltak, mint ők énekeltek, így kitartásunk eredményeként ők széledtek szét hamarabb. Ez ugyan kevés vigasz, de várjuk fiataljaink nemzeti tudatra ébredését, hiszen a szellemi rombolást, csak az ő segítségükkel tudjuk megállítani.
 
 
Látszik a megemlékezésen megjelentek életkorán, hogy bár már túlhaladtak életük zenitén, mégis fontos számukra a múlt, hiszen ők megszenvedték a nemzet megalázásának periódusait, míg a fiatalok, ebből semmit sem vettek észre, mert alkalmazkodtak a jelenhez, talán inkább a divathoz, hiszen a szülők helyett, a szellemiségüket a TV táplálta, ami történelmi múltunkat ma is hamisan mutatja. Hiba volt azonban az idősek részéről is az elhallgatás, hiszen nekik is az lenne a feladatuk, hogy „mondd el fiaidnak” a múlt hamisságait, főleg azt, amit a nemzeted ellen tesznek, de sajnos, eleink egy része, inkább a hallgatást választotta fiai rosszul értelmezett védelme érdekében. A zsidó, a hazugságot is addig tudja sulykolni az emberi agyakba, amíg az ellenállók is bizonytalanná válnak, pedig sorra bizonyosodik a hazugságuk. Meg is van az eredménye, hiszen a hagyományok kiveszőben vannak, inkább a nyugat majmolása vált divattá, az angol nyelv használatával, a magyar nyelv rontásával. Legalább annyit tegyünk meg, hogy az igazságot sulykoljuk, hiszen azoknak, akik az igazságot ismerik, feladatuk az igazság terjesztése.
Azt gondolom, hogy a mi hitünkkel, életszemléletünkkel csak az a baj, hogy fiainkkal, nem tudjuk kellően elhitetni, hogy erőt, csak a múltunkból meríthetünk, mert eleink, sokszor voltak már reménytelen helyzetben, mégis rátaláltak a helyes útra. Igaz, akkor még nagyobb volt a nemzet összetartó ereje. Mi, azonban nem felejtünk, és emlékezünk. Jövőre talán többen leszünk. Rajtunk nem múlik, mert mi akkor is itt leszünk! Gyertek Ti is fiatalok, és kellő megfontolás után, a nemzeti érdek figyelembevételével, vállaljatok felelősséget a közös jövőért, és ne feledjétek, hogy Árpád és népe, a múlt tükrében, a jövőért vállalt felelősséget. Azért lehettünk most is itt.
2009. 07.07.

 

Őseink, és a nemzet iránti tisztelettel: Bencze Pali

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.