Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Ismét emlékeztünk Tarjánban

2009.11.15

 

Kép

 

Kiss Imre barátunk, a POFOSZ és az 56-os szövetség szervezet segítségével, ismét megszervezte az utolsó csata színhelyére való emlékező kirándulásunkat, és kényelmes autóbusszal indultunk el az egykori Corvin köziek csatáinak helyszínéről, az utolsó csata helyszínére egy dunántúli kis faluba Tarjánba. Mivel először veszek részt az emlékezés helyszínén, vártam a találkozást egykori falubelijeimmel, a még élő Knipfel lányokkal, akikkel mindannyian Kenderesen születtünk, Knipfel Ferenc testvéreivel, ami sajnos, most nem jöhetett létre. Ők tudják, hogy miért nem jöttek el, pedig volt bőven hely a 40 személyes autóbuszban. Itt volt viszont István Éva nővére Gacsalné István Mária a férjével Hevesről a Madách Imre utcából és József nevű testvére. Bár borús volt az ég, kellemes időben érkeztünk meg, de mivel a mise kezdésig volt még egy óra hossznyi idő, betértünk az 56-os köz melletti italboltba. Itt az egyik emberre felhívták a figyelmemet, hogy ő látta az 1956. 11. 9-én lezajlott rövid, de tragikus kimenetelű csatát, amelynek magyar részről 5 halottja és számos sebesültje volt.

Kérdezem az úr nevét, hiszen hiteles események szemtanúi névvel szoktak nyilatkozni, de emberünk zavarba jött. Muszáj a nevemet megmondani? Nem, ha nem akarja, és helyette én sorolom az okokat, hogy miért van benne még most is az a félelem az igazságtól, a nyilvánosságtól való félelem, amit egykor bele sugalltak a szocializmus. De azért elmondja, amit tud. Itt dolgoztam a rendőrség mellett, ahol volt egy ABC és Tata felől láttam jönni az orosz katonákat, és a felkelők pedig az ’56-os köz felől, Esztergom felől, egy Csepel teherautón érkeztek. Az oroszok, a templomhoz jöttek egy tehergépkocsival és egy harckocsival. A felkelőkre már vártak a szovjet páncélosok és magyar segítőik, hiszen az orosz katonának arra is volt ideje, hogy a katolikus templom tornyába fölmenjen, és onnan géppuskázta az érkezőket, akik közül öten, a helyszínen meghaltak, többen megsebesültek. Egy személygépkocsin pedig, ahol az ’56-os park van, a szovjet tank ment keresztül. A személykocsiban négyen ültek, közöttük kettő nőszemély volt. A benne levő négy személyt autóstól legyalogolták a harckocsival.
Kérdezem, hogy hány felkelő jöhetett a faluba?
A Csepel gépkocsiban, aminek az oldalán Tahitótfalva felírat volt. Ha nem lett volna füles, akkor tovább tudtak volna menni. Azt mondták akkor, hogy ha nem mentek volna likőrgyárba, akkor nem történt volna ez. A teherautón sokan voltak, de még a lépcsőn is álltak. Nem tudom, hogy hányan haltak meg, sebesültek meg és estek fogságba. Csak egy tehergépkocsival érkeztek ide. Az úr még elmondta, hogy bár a nevemet nem mondtam, de a hangomról úgyis fölismernek, mert ismernek. Ne féljen, mert ez nem a rádióban fog megjelenni, hanem talán egyszer a Magyar Világban, és itt nem lehet majd hallani a hangját.
Hány éves volt akkor?
Mivel 1939-ben születtem, akkor 17 éves voltam.
Kérdezem, hogy lelkileg hogyan érzett e felkelők iránt, sajnálta őket, vagy megérdemelték a sorsukat?
Én, nagyon sajnáltam őket.
A faluban, hogyan vélekedtek mások erről akkor?
Erről nem nyilatkozom.
Én fogalmaztam meg helyette a lehetséges választ, kérdés formájában, hogy van, aki sajnálta őket, van, aki elítélte őket, de a falu többsége nem velük volt?
Az úr, az általam elmondottakra IGEN-nel válaszolt.
 Többet is szerettem volna tudni a történtektől, de most ennyi sikerült. Bár biztosan feldolgozták már e történetet, de engem, a szemtanú által elmondottak érdekeltek.
Ha a faluban, elolvassák a cikkem ide vonatkozó részét, és szemtanúként volna mondanivalójuk, tisztelettel kérném, hogy nevemre írjanak a szerkesztőségünk címén (1364. Bp. Pf/156), hogy meghallgassam valamikor a szemtanút, mert érdekelne a véleménye.
A riport után, igyekeznem kellett, mert közben elkezdődött a 9:00 órás mise. De mivel utam az ’56-os park mellett vezetett el, nem tudtam továbbmenni, hiszen látom Ekrem Kemál Gyuri földre terített zászlóját, pár fényképet és úgy gondoltam, hogy megörökítem ezt az állapotot, mert a falu népe a templomban van, itt pedig csak egy kóbor kutya kószál. István Éva, Knipfel Ferenc és Fáncsik György fényképe az élők, majd a hősök büszke tekintetével nézett rám, és én úgy éreztem, hogy ők, lélekben is itt vannak mellettem, bár soha nem találkoztam élőben velük. Nem tudom, hogy mi lehet az oka, hogy még nincs itt Bukor István, Kökény Albert és Nádasi János képe. Ha másként nem is, de talán cikkem elolvasása után rokonai küldenek képet Farkas György bajtársunknak, hogy jövőre az Ő képük is kinn lehessen. Majd a templomba mentem, ahol minden pad tele volt, így lehettek vagy 130-an. Mivel a település lakóinak a száma ma is 80%-ban német származású, most német nyelven tartott misét Szabó Zoltán plébános, aki itt sajátította el a német nyelvet is hívei örömére. Mise után, kimentünk a templom mögötti emlékhelyre, ahol v. l. Máriási György nemzetőr vezérőrnagy felolvasta az alkalomhoz írt versét, majd átadta a falu polgármesterének, Jelli János úrnak főparancsnokunk által adományozott NEMZETŐR TISZTI KERESZTET, amit forradalmunk mártírjainak az emlékének ápolásáért, amit évről évre kifejt. Megköszönte a kitüntetést, és ő is mondott pár szót ’56-ról, már amit egy akkor 6 éves gyermek emlékezete megtart. Arra emlékszik, hogy az orosz tankok a harc után, vagy 2 hétig, minden nap végigcsörömpöltek a falun. Elmesélte, hogy Fekete doktor úr hogyan mentette a sebesülteket, és később a falu hogyan dolgozta fel mindazt, amit átélt.
Gratulálunk a kitüntetéshez Polgármester Úr!
v. Ország György nemzetőr őrnagy bajtársunk, a jelenlevőkkel ismertette forradalmáraink útját, az eddigi ismeretek felhasználásával. Sajnos, hiányosak az ismereteink, mert az elindultaknak csak egy része jutott el idáig, és nem tudjuk, hogy a többiek merre mentek, és sikeresen lépték-e át az osztrák határt. Ha valaki több, hitelesebb adattal rendelkezik, tisztelettel megköszönném, ha az adatokat velem is megosztaná, hiszen többen kíváncsiak a hiteles történetre.
Dénes János egykori ’56-os elítélt mondott pár szót a múltról, majd elszavalta az %6-osok Himnuszát, ezután következett a koszorúzás, amikor a jelenlevők közül előjön Pécsi László MUSZOS társunk, és pár szóban ő is kifejtette, hogy mennyire felejtik az emberek a múltat, ma már szinte semmit sem tudnak a munkaszolgálatosokról, akiket az 50-es években is elvittek kényszermunkára. Hogy az utókor is meg tudja ismerni kegyetlen sorsukat, Csonkaréti Károly két kötetben örökítette meg a Szigorúan titkos dandár c. könyvében ezeket az éveket. A dokumentum-könyv két kötetét átadva a polgármester úrnak, arra kérte, hogy ismertesse meg az iskolásokkal, a fiatalokkal, olvassák, forgassák minél többen. Hogy sorsuk ne merüljön a feledés homályába.

  

Kép

Kiss Imre zárszava után, az emlékezők kimentek a temetőbe, hogy koszorút helyezzenek a II. világháborús emlékműnél, aminek a bal oldalára fölírták annak az öt forradalmárnak a nevét is, aki itt haltak meg az oroszokkal folytatott tűzharcban.

Utána meglátogattuk a falu kálvária dombját, ahonnan gyönyörű kilátás nyílik a településre.
Mivel itt az ebéd ideje, polgármester úr meghívott bennünket egy finom kétfogásos ebédre, amit megtetézett finom ízű saját borával.
Itt adta át v. lg. Máriási György nemzetőr vezérőrnagy bajtársunk, v. lg. Weinhardt Vilmos nemzetőr ezrede bajtársunknak, az ezredesi előléptetésről szóló oklevelét. (A vele készült interjút a következő számban olvashatják.)
Vilikém, gratulálunk, és sokáig élj még közöttünk, és segíts továbbra is, hogy a múltról, csak hitelesen szabadjon beszélni. Reménykedünk, hogy egyszer a másik oldalt is igazmondásra kényszeríthessük tetteit illetően. Mi, nem öljük meg őket, de dolgozniuk kell, hogy életben maradhassanak, hiszen sok áldozatuknak azt a lehetőséget, ők meg sem adták.
Összességében elmondhatom, de talán társaim nevében is, hogy bár emlékezni mentünk, mégis baráti találkozó lett belőle, mert ugyan emlékezünk hős elődeinkre, de nekünk az kell, hogy legyen a célunk, hogy a múlt ismeretében, teremtsünk egy igaz magyar jövőt, és ezt, ne pártokban gondolkozva, hanem nemzetben gondolkozva felelősen tegyük.
Jövőre ismét találkozunk.

 

Nemzetőrként és tudósítóként: Bencze Pali.

 
Akik az emlékhelyen jártak, láthatták, hogy Farkas György barátunk a hősi halottakról fotókat készített és ezt a helyszínre, kis táblára téve kitűzte, hogy a mai kortársak is ismerjék meg azokat, akik életüket adták a magyar szabadságért. Keressük még Bukor József (1941. Csepel), Kökény Albert (1932. Jászberény) és Nádasi János (1923. Szob) hozzátartozóit, hogy az ő emlékükről is legyen több dokumentum.
Ugyanakkor kérjük azon egykori bajtársaik jelentkezését a világ bármely pontjáról, hogy jelentkezzenek abból a célból, hogy hiteles tanúk segítségével feldolgozhassuk az utókor számára, hogy a Corvin-köz - Víg utca kiindulópontról hogyan vonultak, a 300-350 fős egység tagjainak mi lett a sorsuk, ki jutott Ausztriába kit fogtak el és vontak felelősségre, stb.
Jelentkezésüket a szerkesztőség címére várjuk – 1364. Bp. Pf. 156.
 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.