Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Folytatódott a faültetés Farcádon

2010.05.02

2010. április13-án este, ismét útra keltünk, előbb Farcádra, majd Gyergyószárhegyre, hogy folytassuk a facsemeték ültetését. A faültetés, a jövőbe vetett bizalom jele is, hiszen mi bízunk a jövőben, és testvéreinkhez jöttünk segíteni, mert „egyszer lesz még, lesz miénk ez a föld”, hogy a Farcád falu Himnuszából is idézzek. Mert mi most vetünk, hogy gyermekeinknek egyszer aratniuk is lehessen, hiszen ez az élet természetes rendje, „..nekünk nem kell, nem, nem soha mások erdeje, de az kellhet, amit Isten nekünk rendele…”. Utunk kellemes volt, bár nem mindenki tudott a tavalyiakból jönni, de helyettük jöttek mások, akik a megkezdett önként vállalt feladatot tovább folytatták a törzstagokkal együtt. Autóbuszvezetőnk is a régi, hiszen Fazekas Imre nemcsak a buszt vezeti profi módon, hanem az ásót is úgy forgatja a faültetéskor, mintha abban is profi lenne, hiszen ezt ő is önként vállalta.

 

Kép

Ismét velünk jött a legfiatalabb ültető (fanyüvő) az immár három éves Zatloka Csenge is, és amikorra ő eléri az iskolás kort, talán mi is teljesíteni fogjuk önként vállalt feladatunkat, ő meg gazdagabb lesz történelmi emlékekkel, ismeretekkel és ismerni fogja azt a Bartis Ferencet is, akiről Gyergyószárhegyen még ma sem lehet beszélni az iskolában, hát még verseit tanítani. Útközben meglátogattuk Kolozsvárott a híres Házsongárdi temetőt is, hogy láthassuk azon ismert emberek sírjait, akikkel mi, életünkben nem találkozhattunk. A falu kultúrháza előtt, most kevesen vártak bennünket, hiszen megkezdődött itt is a tavaszi munka, de mihelyst híre jött érkezésünknek, mindenki jött, akinek itt volt a helye. Elfoglaltuk régi szálláshelyeinket és házigazdáinkkal kölcsönösen beszámoltunk egymásnak arról, hogy kivel mi történt a legutolsó találkozás óta. A következő napon ismét a traktorok utánfutóin utaztunk az ültetés területére, amely most nedvesebb volt, mint tavaly, hiszen ittlétünk alatt is hol szemerkélt, hol esett, de talán a faültetéshez mégis ez volt a legjobb idő, bár ez miatt így egy napot kirándulással töltöttünk, hogy meglátogathassuk mi is Segesvár egykor büszke várát, hogy letekinthessünk az óratoronyból, hogy Delényi Éva tárogatójának kíséretével elénekelhessük a székelyek Himnuszát. Majd meglátogathassuk nemzetünk nagy költőjének és szabadságharcosának Petőfi Sándornak emlékhelyét Fejéregyházán, ahol egykor eltűntnek nyilvánították. Bizony, jó lenne már azt is tudni, hogy költőnk valóban itt halt meg, vagy a cári csapatok fogságába esett, és utána került Barguzinba, hogy ágyban, párnák közt halhasson meg, mert ha kiadják, biztos, hogy ő is bitón végzi. Bárhogyan történt is, Petőfink számunkra mindig az marad, ahogyan szívünkben őrizzük. Bár nem tudtunk most annyi fát elültetni mint ahogy terveztük, de lassan összes vállalásunk felét így is megközelítettük. Utolsó munkanapunkon, a helyiek is segítettek, így sokat haladtunk, munka közben meg beszélgettünk, politizálgattunk. Azt mondták többen is, hogy most végre, jól szavaztunk s csonka Hazában. Én azonban most is azt mondom, hogy várjunk még ezzel, mert még ez sem lesz a nemzet kormánya, csak idegenek helytartója. A nemzetnek majd akkor lehet nemzeti érdeket képviselő kormánya, ha vezetőink nem jelentkeznek erre a feladatra, hanem közülünk kinőve, mi választjuk meg őket, és velünk együtt dolgozva valósítjuk meg azt, amit szeretnénk. Mert hogy is mondják? „Elhisszük azt, amit ígértek, de a megvalósításnál is ott akarunk lenni”. Láttam a tavaly elültetett területet is és úgy tűnik, lesz belőle erdő. Utolsó esténken ismét amatőr színjátszókká váltunk, és eljátszottuk a pesszimista és az optimista magyart, hiszen a megkezdett munkának akkor van értelme, ha bízunk is abban amihez hozzáfogtunk, mert érdemes a hazáért sok-sok áldozatot hozni. Mert minden magyar felelős egymásért, és akkor jutunk előre, ha az önbizalomhiánnyal küszködőkbe is lelket tudunk önteni. A végén, a nap meglepetését szolgáltattuk, amikor elénekeltük az Ország György barátom által megírt, és Gerendás György által megzenésített Farcádi Himnuszt, amiből hagy idézzem a refrén egy részletét: „Farcád, Farcád, Erdély szívében, tenni kell és élni érte…” A falu polgármestere Sándor József is köszönetet mondott a munkánkért, és falunak ajándékozott Himnuszért. Másnap, az Istentisztelet után, a templomban is elénekeltük Antal Géza tiszteletes zenei kísérlet kíséretével. A refrén többszöri eléneklése után, már a helyiek is velünk együtt próbálták az éneklést, a kezükbe adott szöveg alapján. Ígéretet kaptunk arra, hogy jövőre, már együtt fogjuk énekelni a falu himnuszát, amit bár ők is megírhattak volna, de senki nem volt képes erre, így nagy tisztelettel fogadták az ajándékot, mondja a tiszteletes úr. Ha szabad, én is hagy jegyezzem meg, hogy szívesebben hallgattam János evangéliumának 10-16 verseit, mint valami ószövetségi idézetet, hiszen ez van hozzám, a lelkemhez  közel, nem a másik.

 

Kép

 

Házigazdámtól, Sándor Jánostól is választ kaptam a „kerek kő” történetére, amelyet egy évszázada azért állított egy Siló nevű gazda egykori helyére, hogy a szűk utcában, a kanyarodó lovas kocsik, ne tegyék tönkre a kerítést. Ez a kő, így is egy magasabb részen található, és reméljük, hogy mai helyén sokáig állhat még. Ma, nem ebédelhettünk együtt házigazdáinkkal, nagy sajnálatomra, hiszen Gyergyószárhegyen finom ebéddel várt bennünket a 90 éves Ervin atya, aki sietett is valahova, feladata végzésére. Itt is ismerősként fogadtak bennünket, különösen Rozgics Palit, a Dévai Szent Ferenc Alapítvány fiatal lakói, akik szeretik érezni a feléjük áradó szeretetet. De növekszik a kolostor látogatottsága is, hiszen egyre több országból jönnek a látogatók, hogy e régi templomban mondjanak el egy imát a Teremtőhöz. A következő napon, Varga József dánszentmiklósi kertészünk irányításával szemrevételeztük, hogy hogyan bírta a telet, a tavaly elültetett gyümölcs csemete állomány, Szinte mindegyik fa rügyet hozott, pedig a télen a nyulak megrágták pár fának a kérgét, hiszen nekik is át kellett valahogy vészelniük a hideg telet. A fenyőcsemeték egy részét viszont pótolni kellett, hiszen azok nem kaptak elegendő csapadékot a tavalyi telepítés után. De ültettünk 140 darab akác csemetét is a Gosztát nevű területre, ahova a nagyobb gyermekek átköltöztek, de az épület körül tujákat is ültettünk, segítettünk a sziklakert építésében, hogy az ittlevő gyerekek, minél jobb körülmények között élhessenek. Még lovardájuk is van, de van egy idomított, Mangó névre hallgató sertésük is, aki úgy futkározott, mint egy játékos kutya A kolostorban sem kellett éheznünk, hiszen saját szakácsnőnk volt főszerkesztő asszonyunk személyében, aki megmutatta, hogy nemcsak írni, de főzni is jól tud, de pocsékolni nem hagyott bennünket. A nyersanyagról pedig a helyiek gondoskodtak. Adományozóinknak köszönhetően, most is adhattunk egy kis ajándékot az itt lakó kicsiknek-nagyoknak, akik nemcsak szellemiekben gyarapodnak, hanem különösen a lányok, egyre formásabbak lesznek, szépülnek. Így helyes ez, hiszen nekünk a magyar lányok, a világ legszebb lányai. A házimunkában a legtöbben részt vettek, én azért maradhattam ki, hogy ezt is megírhassam krónikásként. Persze erről, a többieknek lehet más véleményük is. A munka után azért itt is ismerkedhettünk Erdély szépségeivel, már ami a tájat illeti, hiszen a Kelemen havasokat még most is hótakaró fedte, de a Bucsin tetőn is volt még hó. Borszéken viszont csak a borvíznek örülhettünk, hiszen az egykori villanegyed a pusztulását folytatja, vagy szándékosan teszik ezt is valakik? A villák a fák, annyira lepusztultak, hogy aki fénykorában láthatta, e látványtól sírni lenne kedve. Ditrón viszont ma is gyönyörű a katedrális, és egy ilyen épületben, nagyobbnak is érzi magát az odalátogató. A kolostorhoz visszajőve, szakácsnőnk, nagyon finom birkapörkölttel várt bennünket. Eredetileg nem mindenki akart enni belőle, de amikor a többieket enni látta, mindenkinek csorgott érte a nyála. El is fogyott az egész bográccsal olyan hamar, hogy nem is érkezett kihűlni.

 

Kép

 

Volt szerencsém látni azoknak az egykori ferenceseknek a nyughelyeit is, akik egykor e kolostor vezetői és támogatói voltak. De nem mulasztottuk el tiszteletünket tenni a falu egykori szülötte, Bartis Ferenc sírjánál sem, ahol azt tapasztalhattuk szomorúan, hogy velünk eljövő otthonban lakó gyerekek, nem ismerik Bartis Ferenc nevét sem. Ez ugyan nem az ő szégyenük, hanem azoké, akik nem tudni mi okból, még mindig félnek szellemétől. Azért írom le, hogy nem félni kell a magyar embernek ettől a névtől, hanem szeretve tisztelni kellene. Hamar eltelt az a 10 nap, így egy kicsit a fizikai munkától, másrészt a feltöltődéstől erősödve, újra itthon végezzük feladatainkat, hiszen nemsokára megint eltelik egy újabb év, és várnak bennünket ottani barátaink, ismerőseink egy jó falattal, egy kis eszmecserére, no meg ismét egy kis munkára. Ez, utazásunk rövid krónikája, de remélem, hogy a nagyobban azok is segítenek észrevételeikkel, akik résztvevők voltak. Aki, e kis beszámolótól munkakedvet kapott, kérem, hogy jövőre jelentkezzen a szerkesztőségben, hiszen az értelmes munka, nemesít. De sok nemesre lenne szüksége e hazának!

 

Tisztelettel a krónikás: Bencze Pali  

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

1103.b.p.noszlopi utca 17

(csenge, 2010.10.05 09:44)

megtanultam a farcádi himnusz refrénjét