Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


BESZÉLGETÉS AZ EGYKORI BAROSSI „OPERATÍV CSOPORT” VEZETŐJÉVEL (Második rész)

2016.08.31

Rám bízta, hogy a generálozást végezzem el, és azonnal jelentsem, ha kész vagyok a munkával. A Moszkvicsot le is festettem. A munkát, munkaidő alatt, meg után is végeztem, egy fillér jutalmat nem kaptam érte, de megcsináltam. Az ember örül, ha valamit meg tud csinálni. Akkoriban, még szombaton is dolgoztunk. Bementem a titkárságára, és jelenteni akartam az igazgató „úrnak”, hogy kész a kocsi. A Lakatos elvtárs, nincs benn, mondta a titkárnő. Mondom neki, hogy Lakatos elvtárs, azt mondta, hogy azonnal jelentsem, ha kész vagyok, de én akkor még nem tudtam, hogy ez a tevékenység nem hivatalos, hanem valakinek átjátszott autó lesz. Kértem a telefonszámot, hogy jelenthessem a munka elvégzését. Fölhívtam a kapott telefonszámot, és a másik oldalról mindent kaptam, csak dicséretet nem. Hogy én őt ilyenkor miért zavarom? – Igazgató „úr” mondta, hogy azonnal jelentsem, ha kész vagyok. Hagyjam őt békén, mert neki más dolga van. Jó, tudomásul vettem, de jelentettem az utasításnak megfelelően. Attól kezdve, nem állhattam meg előtte. Nem azért mert lelkiismeret furdalása volt, hogy még prémiumot sem adott, hanem neki a szombat, ünnep volt.

Tehát a főnököd, zsidó volt!

Igen, így van. Mivel a Kandóban az üzemmérnöki diplomámat már megkaptam, és az igazgató előtt meg nem állhattam, fölmerült bennem az állásváltoztatás kényszere. Akkor indult az ÉMG.-ben, az első magyar tervezésű számítógép gyártásának az előkészülete. Megkérdeztem, hogy fölvennének-e? Hát, nem felvettek? Ez, 1970-ben volt. Az első fizetésemelésbe, prémiumosztásba még benne voltam, de itt is utolért a káderlapom. Az egyik régi kollégám, a Körmendi Béla, is „összeakasztotta bajusz” a Lakatos „elvtárssal”. Mondta is neki az igazgató: Körmendi elvtárs, maga jó ember, maga maradhat, nem úgy, mint a Szabó. Ekkor, Bélának valami fontos, pontosságot igénylő munkája volt, de az igazgató elvette a figyelmét, és amit csinált, szétugrott. A Béla, Lakatos elvtársat, „válogatott Huszármiatyánkkal” nagyon összeszidta, és kijelentette: megyek én is a Misivel! Persze, kérdés volt, hogy jöhet-e? Engem a káderlap még nem ért utol, és akit én eddig ajánlottam, az jöhetett, mivel szükség volt szakemberekre. Persze, nekem sem volt mindegy, hogy kikkel dolgozok. Így lettünk kétszer munkatársak, mert Körmendi Béla, jött velem az ÉMG-be. Majd harmadszor is munkatársak lettünk, mert a közvetlen főnökünk olyan kijelentést tett, hogy „engem nem érdekel, hogy ki, mit keres, nekem 2000 forinttal emeljenek”. Így szabadultam meg attól a munkahelytől, amit szerettem is, ahol jók voltak a kollegák is. Akkor a Fehérvári úton laktunk, és Cinkotára jártunk dolgozni. Indul, az OKGT-ben is egy számítógép központ, ami a Fehérvári úttól nincs messze. A mostani Október 23-a utcába jelentkeztem, de nem tudtam, hogy ez egy kádermentő hely. Együtt dolgoztam a Gyűjtőfogház volt gazdasági vezetőjével, Hollós Tiborral. Továbbá a Rajkot kivégző osztag parancsnokával. Most, Várszeginek hívták. Hogy most mi a neve, vagy akkor mi volt a neve, azt nem tudom, de ezek az emberek akkor változtatják a nevüket, és az állampolgárságukat, amikor az érdekük megkívánja. Várszegi, valahonnan megtudta, hogy én eredetileg, nem mérnöknek készültem, hanem lelkipásztornak, a „vállamon sírta el a bánatát”, hogy a kivégzés óta, nincs egy normális nappalja és éjszakája. De hogy kerültem én, az OKGT-hez?

Én, nem tudtam, hogy ez egy ilyen kádermentő társaság?! Ez az épület az, ami most MOL székház, és építéskor, ennek szakadt le az emelete. Körmendi Bélával, ez volt a harmadik közös munkahelyünk.

Amikor a gépek beszerzése folyt, akkor hívtak telefonon, hogy jöhetek.

Ja, a telefon!? Nem volt ám akkor mindenkinek telefonja! Volt egy lakástelefonom, amit akkor már leadtam. Most, megint azt mondom, hogy nagy ember az Úristen! Mivel a lakástelefonom számát adtam meg, már a személyemet érdekessé tett egy ilyen cégnél. Volt nekem egy unokatestvérem, és annak egy férje, Székely Pista, aki történetesen a Nagy Imre kormány államtitkára volt. Nekik, érthető módon, menniük kellett 1956 novemberében. Hívtak engem is, és talán érdemes is lett volna menni. A new-yorki esperes Takaró Sándor, kettőnknek üzent Bécsből. Szűcs Zoli később püspök lett, én kalandvágyból itthon maradtam. Pistáék, amikor itthon voltak, ő akkor már egy nyugatnémet gyárnak volt az igazgatója, ahonnan Kínába kellett mennie, de autóval jöttek, és a feleségét vissza kellett vinnem Németországba, Frankfurt am Mainbe. Persze, akkorra már ismét volt jogosítványom. Igaz, nem volt kék útlevelem. Azt mondja, hogy próbáld meg, és kérjél útlevelet, káderezd le a belügyet. Beadtam a kérelmemet, amiben mindent megírtam, hiszen Pistának akkor már nem volt mitől félnie. Még azt is beírtam, hogy az unokatestvéremnek, Székely Istvánnak a feleségét kellene hazavinnem. Ha nem muszáj, ne akadályozzanak meg. Talán még azt is remélték, hogy kinn maradok, vagy mit tudom én. Jött a válasz, hogy menjek be, és vegyem át az útlevelet. Tény, hogy akkor ki tudtam menni, és közbe jött a telefon, amíg kinn voltam. A másik végen valaki azt mondta, hogy amennyiben az OKGT-nél még érdekel az állás, akkor a következő nap menjek be.  A feleségemmel ezt telefonon mi is megbeszéltük, és mondom Évinek, hogy hívja föl a számot, és mondja meg nekik, hogy amennyiben én érdeklem őket, akkor megvárják, amíg hazajövök Frankfurtból. Akkor már megint jó elvtárs lehettem, mert van telefonom, és Frankfurtba vagyok. Egy jó hét múlva, amikor hazajöttem, jelentkeztem, és fölvettek. Az megint meglepetés volt, hogy az én ajánlásomra, még Körmendi Bélát is fölvették, aki később, a főnököm is lett. De zárjuk már rövidre, mert lopom az idődet. (Misi, ez egy udvariassági gesztus akart lenni, hogy túl sokat kérdezek?)

Az én időmet nem lopod, mert érdekel a téma, de meg kell mondanom, hogy most már elsődlegesen „56-os téma érdekelne, mivel nagyon telik az idő, és az eső is kezd elállni.

Ha lennél szíves elmondani, hogy merre jártál, mit csináltál 1956. október 23-tól 28-áig,  amit még a rendőrségnek se mondtál el.

Itt, ismertettem Mihállyal, a Nagytétényi Forradalmi Bizottság megalakulásának (1956. október 28.) tagjait, majd a Nemzetőrség megalakulását.

F.B tagok:

Neményi László elnök (volt rendőrtiszt, aki volt internáló táborparancsnok is volt 1945 után és most szabadult)

Laborczi Sándor titkár (volt szabó, aki volt MDP vezetőségi tag)

Id. Dudás Károly élelmiszerfelelős (kútásó, tartalékos alhadnagy)

Romhányi Ferenc (tisztviselő, volt zászlós)

Katona Károly (gépkocsivezető)

Gondi József

Somogyi

A Nemzetőrség parancsnoka akkor

Szántó Albert lett.

Katona Károly helyettes

Szabó Mihály, Tomcsányi Ferenc szerint, a géppisztolya tusába, a következő szöveget véste: „A végsőkig kitartok a fegyverem mellett”

Amikor a Nemzeti Bizottságot megalakították, az nem az iskolában volt.

Budatétény, akkoriban még nem volt eléggé önállóan beépítve.

Gondolkozok, hogy mit is csináltam ebben az időben, és merre jártam?

Egy újságcikk van a kezemben, amely egykor a Tompa utcai felkelők vezetőjével, a „bordó sapkás Jancsival készült. A piros sapkás Jancsit sem ismertem én, sőt, azt sem tudtam, hogy volt. A Tompa utcai kilőtt erkély nagyon ismerős, és az erkélykilövés egy pénteki napon történt, a cikk szerint. Október 23-a, szerdai napra esett. A pénteki nap, 26-án lehetett. A Corvin köziek járőröztek a Tompa utcában is.

Nekem, az, az érzésem, hogy én, két, Corvin közi lánnyal, a Tűzoltó utcában találkoztam. Az egyik lány, Wittner Mária volt, a másik a kis Kati (Havrila Béláné) Velük találkoztam a Tűzoltó utcában. Akkor mi, Sevrolett Maszter típusú autóval voltunk. Megállítottak ezek a lányok. Érdekes lenne ez ügyben találkozni Wittner Marival, hogy emlékszik-e még erre az esetre? Kiszállítottak bennünket, mondván, hogy ilyen kocsival csak az ávósok járnak, és falhoz állítottak bennünket.

Azt hiszem, hogy 23-án éjszaka, egyik teológus évfolyamtársamat (Kakszit) vittem az István kórházba, mert a rádiónál kapott lövést a fenekébe oldalról.

Tehát, ott voltál a Rádió ostrománál is?

Már megint fecsegek, pedig nem akartam.

Erre vártam, hogy fecsegjél.

A Rádió épületében levő ávósok lőttek, bár akkor már sötét volt az utcán. Addig minden jó volt részükről, amíg látták a támadókat. Szerencsére, valakinek eszébe jutott, hogy az utcai világításnak van egy szakaszoló kapcsolója, amit csak speciális kulccsal lehet kinyitni.

Ekkor már ott kellett lenniük a lámpagyári fegyvereknek is, a „dióverőknek”. Történelmi tény, hogy ott, valaki tudatosan sötétet csinált ezzel a kapcsolóval. Ezt a sötétítést az csinálta, kiből matematika professzor lett később az ELTÉN, Szokcsányi Endre, akinek keresztény nagykereskedő volt az édesapja, és estin végezte el az ELTÉT, majd ott tartották tanársegédnek. Erről a sötétítésről senki nem tud, nem is írtak eddig róla. Erről, most én beszélek először. A feleségem, Éva is azért nem tanulhatott tovább, mert az ő apja is x-es, csak ő értelmiségi volt, gazdasági főkönyvelő. Nagyapámnak is volt 50 kh. földje, de az is elúszott, mert az ügyvéd képviselte az al - és a felperest is, így az 50 kh. föld az ő tulajdona lett. Ebbe nem mentünk bele mélyebben. Október 23-án este, a Rádiót otthagytuk, mert Szűcs Zoli barátomat a Nagyvárad térre vittem el, pedig lett volna közelebbi kórház is. Így, a Rádió körül zajló dolgokból, a továbbiakban kimaradtunk. Abban az időben, a Ráday utcában laktam, a Teológián, bentlakóként. A szüleim, a Baross Gábor telepen, a Szlatina utcában laktak. 24-én, Nagy Imre hangját hallottuk a rádióban, és akkor arra gondoltam, hogy ennek az embernek érdemes lenne segíteni. A barossi postától, ami akkor a 7. utcánál volt, azzal szemben, ahol most a telefonfülke áll. A telefonfülkéből felhívtam a Parlementet, és nagyképűen, kértem Nagy Imrét, mert nekem volt egy különvéleményem, amit meg akartam osztani Nagy Imrével. A telefonos kisasszony azt mondta, Nagy Imre elvtársat nem tudom adni, de ha akarja, adom Kádár elvtársat. Mire én úgy megdöbbentem, hogy nem szóltam semmit, hanem letettem a kagylót. Ezzel az alkalommal történt meg, hogy a magaslatokkal való kapcsolatom megszűnt.

Autóval, mikor mentél megint, és kié volt az autó?

Ez, egy olyan autó volt, amit, a sofőrje hazavitt, és az autót nem a garázsba helyezte el. Ezt az autót, én 28-án, vagy 29-én, én lefoglaltam. Azt hiszem, hogy téged érdekel. 25-én, bementem a Teológiára, ahol volt egy baráti társaságunk, akik között voltak nagyon tisztességes, és nagyon tisztességtelen emberek. Feladatunknak tekintettük a sebesültek összeszedését, így akkor még fegyverem sem volt. Volt olyan, hogy az emberek nem mertek feljönni a pincéből a lakásokba sem, így a még működő pékségektől vittünk kenyeret a rászorulóknak. Akkor, leginkább ilyen tevékenységet végeztünk. A Kassai nyomozó, bizonyítani akarta, hogy részt vettem a Pártház ostromában a Köztársasági téren. Pedig nem voltam ott.

26-a péntek, amikor a Tűzoltó utcában jártál. Akkor is be akartam menni a Teológiára, és megkértem Verebi (?) János bácsit, aki az UVATERV igazgatójának volt személyi sofőrje, a hazavitt Sevrolett Maszterrel, bevinne-e a Rádai utcába? Lehet, hogy János bácsi ezt lefoglalásnak vette, de utána azért még jóban voltunk. Akkor volt az a Tompa utcában, hogy véleményem szerint, a Mari meg a Kati állítottak falhoz bennünket, mert azt mondták, hogy ilyen kocsival csak ávósok járnak. Náluk dobtáras volt, de nekünk is volt már ilyen az autóba. Akkoriban, nem volt érdemes anélkül járni. A dobtárasukat a hátunkba nyomták, és mindenképpen bizonyítani akarták, hogy mi ávósok vagyunk. Akkoriban, viharkabátba és svájci sapkába jártam én is. Nem volt kellemes feltartott kézzel a fal előtt állni. A kezem mindig lejjebb került, és mivel a viharkabátomban volt egy 30 cm hosszú és 15 mm széles tőrkésem, amit, miután a hátamat elhúztam a géppisztoly cső elől, a kihúzott tőrt, az egyik lány hasához nyomtam. Majd kérdeztem tőlük, hogy az ávós pucájában van annyi vér, hogy ezt meg merje tenni ilyen helyzetben? Rögtön igazolva voltunk, hogy nem vagyunk ávósok! Ha ezt megkérdezed Wittner Maritól, hogy volt-e ilyen alkalma, akkor ő volt. Akkor volt nekem még olyan gondolatom is, hogy Szántó Albertnek is segíteni akartam, akit előzőleg is személyesen ismertem. Én őt, nagyon rendes embernek ismertem, akinek a későbbi sorsába nem tudok beletörődni, ugyanis  róla olyan írást állítottak ki, hogy öngyilkos lett 1960-61-ben. Volt a Conti utcában, utána az internáló táborban, majd a tárgyalás után haza is engedték, mert amennyit kapott, azt már letöltötte. Olyan embernek ismertem meg, aki küzdött a becsületéért, a családjáért, az életéért. Ha valaki öngyilkos lehetett, az nem ő volt. A lakása padlásán találták meg.  Volt egy állítólagos rokona, talán Szabó József néven, aki a Klauzál téren lakott.

Vagy rokona, vagy jó barátja volt ez az ember Albertnak. Érte mentünk a Klauzál térre, és vittük magunkkal a Baross Gábor telepre. (kik ültek akkor a Sevrolettben?) (ki volt ez az ember?) (Ezt az erkély témát, légy szíves jobban körülírni, mert most nem illik bele a történések folyamatába) Arról az erkélyről, csodálatosan jól lehetett látni, mert úgy van az útnak a vonalvezetése, hogy rá lehet látni a Petőfi hídra. Ez az eset, délután volt, amikor a Petőfi hídról lejövő harckocsi lövedéke, pontosan az erkélyt találta el. (Számomra furcsa ez a szituáció, hogy egy lakásba, vagy bármelyikbe úgy lehetett akkor bemenni, ahogy akartatok?) Kérdeztem, hogy ki lehet nézni az erkélyről? Ki lehetett.

Kérdezem, hogy hányan voltatok akkor az erkélyen?

Én úgy tudtam akkor, hogy egyedül, (de mutat egy újságcikket,) ami viszont azt sejteti, hogy ketten voltak, mert a „bordósapkás Jancsi” beesett a lakásba, én meg az útra, de nagyon szerencsésen, mert még le sem kellett porolnom magam. Ott, nekem is nálam volt a géppisztoly, csak nem lőttem vele.

Tulajdonképpen, én kiszálltam az autóból és az autó, Szántó Albertékat vitte tovább, a Baross Gábor telepre. Persze, a földre érés után, én is igyekeztem eltűnni a harckocsi hatóköréből.

27-én szombaton, bementem a Teológiára. Babócsi Pista és Herceg Gabi megkapták a sorozatukat a Rádai utcai zálogháznál, a Lónyai és a Kinizsi utca sarkán. Herceg Gabi a helyszínen, Babócsi Pita pedig az amputáció után, a kórházba halt meg. Valamilyen Gyurka is itt kapott találatot, neki a tüdejét lőtték szét.

Ugye hány emberről nem beszél senki, pedig róluk is kellene?

 Kik lőttek akkor ott? Ott, nem tudom, hogy kik lőttek, csak az eredményt éreztük. Persze, ott is az orosz páncélosok ágyúztak. Éva asszonyról is akartam képet készíteni, de ő tiltakozott ellene. Így Mihály mondja is: akiről érdemes képet csinálni az én vagyok, mert Évi volt az, aki Kádár dühöngésének az idején, tudatosan hozzáment egy börtöntöltelékhez. Most már eljutottunk odáig. A Baross Gábor telepi nemzetőrök, 29-én kaptak fegyvert Kopácsi Sándortól is, és akkor a fegyverekért, én is elmentem a teherautóval. Négyen, vagy öten voltunk, de konkrét nevekre már nem emlékszem. Kaptunk fegyvereket a nagytétényi rendőröktől is, talán Bella a neve a parancsnoknak.

A kutatásoknál én Bene őrnagy nevére emlékszem.

Az akkori rendőrök közül, tudok pár nevet mondani: Berényi. Ők voltak azok, akik adtak is nekünk, meg kaptak is tőlünk fegyvert. Ezek a rendőrök, csupa rendes emberek voltak.

Hát, nem mindenkinek ez volt a véleménye a forradalom bukása után, hiszen egykori társaik letartóztatásában is részt vettek.

Azért volt olyan is, aki a forradalom bukása után leszerelt a rendőrségtől.

Persze, volt, akit el is ítéltek az akkori tevékenységéért.

November 4-én, a Gyufagyárnál még volt 5 db ágyú.

Ezeknél, ott voltam én is.

Tudnál róla beszélni, hogy hol voltak felállítva?

Ott, volt egy úttörés is, amiből látni lehetett a sorompót. A mostani Campóna helyén, akkor eperültetvény volt, így szinte akadály nélkül láthattuk a budatétényi vasúti átjárót.

Közbe szó esett a véres kenyérről is, ami attól lett véres, hogy a Zsigmond István által vezetett honvédségi ZIS autóval elmentek az albertfalvai sertéshizlaldánál felállított 2 db légvédelmi ágyúért. Közben jött egy orosz páncélos, és a nemzetőrök fedezéket keresve otthagyták az autót, amibe beszállt a harckocsiból kimászó orosz katona. Azt a katonát lőtte fejbe Zsigmond István, amit a bíróságon persze tagadott, mert akkor őt is halálra ítélték volna, így csak életfogytiglan-t kapott. A vezető ülésen volt friss kenyér, ami az orosz katona vérétől lett véres.

A tétényiek bírósági tárgyalásánál, a bíró nagyon forszírozta a „véres kenyér” kérdést. Holik Mihály esetében is szó volt erről.

Mihály ekkor már egy kicsit jobban fáradt, mint máskor.

Megalakult Baross Gábor telepen a Nemzetőrség az iskolában október 28-án.

Nem az iskolában alakult, hanem ott, ahol most a Szent Bernát Ház van, szemben a VII-es utcával. Akkor ott, talán egy Könyvtár volt.

Te lettél az Operatív csoport vezetője, akik begyűjtötték a komcsikat, és az ÁVH-sokat.

Két csoport volt?

Hát, elég képlékeny volt ez.

Kit érdemes meghallgatni élő személyként, akik a Baross Gábor telepen laknak?

Jó szívvel említem a kis Dudás Karcsit, mer ő, én előttem tiszta. Láng Misi, mintha hazajött volna, csak utána kellene nézned.

Tóth Andrásnak a felesége Papp Gabrielle, elvileg még élhet.

Annyira él, hogy második férjével még élnek. Én már beszéltem vele, és nem tudom, hogy felismert-e, de nem mondtam neki, hogy én vagyok az „a” Szabó Mihály. A mostani férjének a neve Lapu Imre. A Bartók Béla úton laknak, szembe valahol a régi családi házzal. Úgy tudom, hogy meglehetősen elvtársi jellegűek.

Ha lesz rá lehetőségem, elmondom neki, hogy milyen szándékkal jöttem, és fölkérem nyilatkozattételre az üggyel kapcsolatban. Az a célom, hogy a másik oldal is hallgattassék meg. Ha még élnek egykori ÁVH-sok, azokat is meg akarom hallgatni.

Papp Gabriellának az édesanyja Molczanem Jolán.

Horváth György XIII. utca 52, (ezek szerint, Borbély Mihály is itt lakott, csak milyen minőségben?) a nyomozóknak ezt vallja: Bádovszki György, a Nemzetőrségen feljelentette Borbély Mihályt, hogy az éj folyamán lövöldözött, és tartóztassák le ezért. Illetve intézkedjenek a Nemzetőrségen Borbély elviteléről. H. GY. szerint, ezt megerősítette id. Dudás Károly is, hogy Bádovszki a Nemzetőrségnél járt. (0-9859-es Csoport Dosszié 133-134-es oldal) (Lehet, hogy Horváthné öccse Borbély!) Mihály azt mondja, hogy kell egy idősebbnek és egy fiatalabb Bádovszkinak lennie.

Egy Borbély Mihály rendőr századosként, a forradalom levetése után, a XXII. kerületi kapitányságon dolgozott. Nem tudom, hogy a két személy, azonos-e?

Tóth András öngyilkos lett, amit Jolán nénitől, Papp Gabriella édesanyjától tudjuk. Ezért van második férje Papp Gabriellának.

Mondanál nekem valamit arról, hogy amikor az orosz csapatok bevonultak, mit tettetek a fegyverekkel?

Az iskolában elég sok fegyver ottmaradt. A dióverők, a PPS-ek. Volt, amelyiket ráakasztottuk valamelyik tanterem kilincsére.

Mit tettél utána? Hazamentél?

Igen, hazamentem.

Milyen gondolataid voltak, hogy ezután, mi fog következni, esetleg meg is kérdezik, hogy mit tettél e pár nap alatt, amiért nem fognak díjazni?

A Baross Gábor telepre bejöttek már 4-én, igaz, hogy vissza is mentek. Én, nem számolgattam akkor, hogy jöhet rosszabb is. Azt gondolom, hogy amikor az ember, az életét éli, a pillanatot éli át, és nem gondol sem a múltra, sem a jövőre. 1957. október. 3-áig, nem gondoltam erre. Ekkor jött ki Csöme János hetedmagával éjfélkor, és tartóztatott le, minden értesítés nélkül. Felvertek mindenkit, fölkeltették a szüleimet, és a házkutatás után, mondta, hogy búcsúzzak el. Mondom édesanyámnak, hogy reggel jövök, de 14 hónapig mégsem mehettem haza.  Elvitték a tőreimet, azt is, amit a Tompa utcában egyszer elővettem, és azóta sem látta viszont semmit belőle. Egyből a Conti utcába vittek, aminek a mostani neve Tolnai Lajos utca. Kétszemélyes szobában, öten voltunk. Amikor kikapartuk a falba szerelt „poloskát”, gyorsan jöttek a rendőrök a folyosón dübörögve, és kérdezték, hogy hol vannak azok a falbontók? Tréfásan mondva, két szállodában laktam Budapesten. Az egyik a Hotel Continentál, a másik a SanMarkó.

 

besz5.png

Mihály, elfáradtál?

Tehát, azért nem találtam én egyet sem a veled készített jegyzőkönyvekből? Csak utalnak mások, hogy ezt, vagy, azt mondta Szabó Mihály.

November 17-ig ott voltam, utána átvittek a Markóba. Ott volt a tárgyalásom, 1958. június. 15- én, vasárnap volt az elsőfokú ítéletem, amikor 3 évet kaptam Haneschnétól. Ekkor ítélték halálra Nagy Imrét is. Az ítéleteket vasárnap hirdették, hiszen akkor a gépezet ment rendesen.

A távolból megkérdezem, hogy a tárgyaláson, te hányad rendű voltál, és veled együtt, kiket ítéltek el akkor, és velük mi lett? Erre majd utólag légy szíves válaszolni. Mi az ítéleted száma?

A másodfokú ítélet 1958. november 26-án volt, és ekkor már 14 hónapot kaptam. Így aztán visszaküldtek még két hétre. Június 18-án levittek Állampusztára, és innen szabadultam. Itt három tábor volt:

  1. Közbűntényesek.
  2. Visszaeső közbűntényesek.
  3. Politikaiak, akik voltunk vagy 400-an.

Itt voltam 1958. december 3-án estig, amikor kinyitották előttem a kaput.

Befejezésként, megmutatnád az ítéletet?

Nem, mondja Éva asszony, mert nem tudjuk, hogy hol van.

Egyszer használtam az ítéletemet, mondja Mihály. Akkor, amikor már nem én kerestem állást, hanem engem keresett állás ügyben az OKGT egyik kutató intézetének az igazgatója üzente, hogy akar velem beszélni.

Aki hozta az üzenetet, azt mondta: lehet, hogy ebből állásajánlat lesz. Na végre, évtizedek után nem én keresek, hanem más ajánl állást nekem. Azt mondja az igazgató, hogy olyan embert keres, akinek van önálló véleménye, van önálló akarata, és önállóan rá lehet bízni mindent. Nekem van önálló véleményem, de nem tudom, hogy rám lehet-e bízni mindent. Igazgató úr, én csak akkor vagyok hajlandó állást változtatni, ha a „batyuval együtt jöhetek”! Milyen batyuja van magának? A belső zsebemből elővettem az öt oldalas ítéletemet, és mutatom, hogy ez az én batyum. És átadtam neki. Végig olvasta, és kérdezte: mi erről a maga véleménye? Igazgató úr, az én véleményem az, hogy… az indokolás is ott van. Mindezért, nekem nem a 14 hónap járt volna, hanem a Népköztársasági Érdemérem ezüst fokozata. Annyit mondott az igazgató, hogy még megkaphatod! És megkapta: mondja a feleség, Éva asszony.

Hát nem az ezüst fokozatot, hanem a Köztársasági Érdemérmet. De ez is ezüstből van.

Hát a Nemzetőr jelvényt megkaptad-e?

Azt nem.

Kérned kell, és megkapod, mert jogosult vagy rá.

Tudom, hogy jogosult lennék rá, azt is tudom, hogy az „56-os Vitézi Lovagrendnek is a tagja lehetnék, de én soha, senkitől, semmit nem kértem.

Hagy javasoljam, hogy a Nemzetőr jelvényt kérdd, mert téged megillet.

Nincs meg a nemzetőr igazolványom sem, bár igaz, hogy van bírósági ítéletem, amely az akkori tevékenységemért elmarasztalt.

Tudod, hogy mit írt Arany János, amikor Ferenc Jóska kitüntetést küldött neki?

Érdemrendet küldenek, fogfájásban szenvedek.

Hely, ha egy jót alhatnák, száz éremért nem adnám.

Csak azt sajnálom, hogy egy áruló aláírása van az én kitüntetésemen is. Tudod, mikor találkoztam Göncz Árpáddal? Bolyban, talán 1992-ben. Úgy volt, hogy amikor megérkezik, a plébános, és a református lelkész köszönti. Guszti bátyám üdvözölte elsőnek. Amikor szóhoz jutottam, mondtam neki: Köztársasági Elnök Úr, az 52675-ös elítélt, tisztelettel jelentkezem!

Elkerekedett a szeme, és mondja: Te, Te, ültél velem?

Én, veled nem ültem, de vannak barátaim, akik egy cellába voltak veled. Attól kezdve, semmit sem szólt hozzám. Feltehetően, tudta, vagy megérezte, hogy nem titok előttem az ő „patkánysága”.

Megköszönöm a beszélgetést, ami részemről nagy megtiszteltetés volt, és reménykedem benne, hogy lesz még ennek folytatása is.

Én is köszönöm, hogy megtiszteltél a látogatásoddal, és hagy mondjam: Ha tudom, hogy erre jársz, örömmel megyek a kapuhoz, és nyitom előtted.

(A riport 150 perces időtartamú volt.)

besz6.png

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Budapest, 2011. 05. 19.

 

Bencze Pál

Nemzetőr dd. tábornok.

Ha már az egyenruhás képemet tettem föl, illik odaírni a rendfokozatomat is.

 

A V-145553- as Vizsgálati Dosszié 235. oldalán azt vallja Zámbó Margit, hogy 1956. október. 25-én Nagytétényben, a katonák lefegyverzésénél te is ott voltál. Ott volt Zrínyi János, Landi János, Szabó Mihály, ifj. Solymosi János neveit említette.

Emlékszel-e erre?

 

Kedves Mihály

 

Kérlek, hogy olvasd el, és ahol majd kell, légy szíves egészítsd ki.

Ma, azaz, 2011. 06. 16-án kaptam meg Dani fiad email címét, és remélem, hogy ő már kinyomtatott formában fogja feléd továbbítani a riportot.

Ha ezeket átbeszéltük személyesen, akkor fogok egy kb. 2 oldalas újságcikket írni az elhangzottakról, és az fog megjelenni a Világ Magyarsága nevű újságban.

 

Bajtársi és baráti üdvözlettel: Bencze Pali

 

Budapest, 2011. 06. 16.

 

Hozzászólások

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.