Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Az egykori Corvin-közi felderítő a múltról

2009.11.22
Kép Ez a kis riport, a II. része a 2009. 11. 08-ai tarjáni hősök tiszteletére tartott megemlékezésünknek. Riportom célja, a történelmi tisztánlátás érdekében történt, hiszen nem csak annyi volt ’56, amit mi, a történészek által tudunk. Ha lehet, a még élő résztvevőket addig kérdezzünk, ameddig köztünk vannak, hiszen ők azt mondják nekünk, amit egykor megéltek. Sokszor, azok akarják kisajátítani 1956-ot, akik akkor éppen az ellenkezőjét tették annak, mint amit most vallanak. Az MSZP-re gondolok, amikor ugyanúgy mennek koszorúzni, mint azok, akik az akkori erkölcsi forradalom szellemét folytatják, egyenlőre kevés sikerrel, mivel kopik az utódok emlékezete. Sajnos, az utódok, meghunyászkodókká váltak, és nem tiltakoznak azok ellen, akik koszorúikkal át akarják írni a múltat. De miért is? Mert nem ismerik az igazi múltat. De az egykori résztvevők is csöndesen beletörődnek a múltjuk elvételében, mert többnyire ők is csak egymásnak mondják el panaszaikat, pedig a világnak kellene hallania, amit egykor, főleg a megtorlás alatt megéltek. Nekik, mitől kell félniük? Igaz, ezt csak ők tudják, de ha hiteles embernek van mondanivalója, akkor én ott leszek meghallgatni, és ameddig lesz lehetőségem, közre is adom. Szerencsére, vannak olyanok is, akik, ha valaki kérdezi őket, tiszta lélekkel mondják el a velük megtörtént eseményeket. Jelen esetben is Weinhardt Vilmos bajtársunk, számomra egy kis emlékeztetőt, bár csak egy porszemet mondott el a vele történtekből. Nem beszélt arról, bár talán azért, mert nem kérdeztem, hogy az édesanyját azért tartották egy évig sötétzárkában, mert főzött a forradalmároknak, de a ház lakóinak is akkor. Sajnos, ő meg is vakult. Vilitől hallom, hogy van egy ember, aki nemrég mondta neki, hogy a szülei a mamának köszönhetik, hogy életben maradtak. Szívesen megszólaltatnám azt az embert is, még akkor is, ha nem a mi felekezetünkből való. Mert mi, nem azt nézzük, hogy ki minek született, hanem azt, hogy vállal-e velünk sorsközösséget. Sokan elhagyták az országot, és talán beszélnének is, de nincs aki kérdezze őket. Én, most is ezt teszem. Ha valaki, a világ bármely pontján olvassa kérésemet, és megtisztel azzal, hogy leírja a vele megtörténteket, küldje el számomra a Magyar Világ nevű újság jogutódja, a VILÁG MAGYARSÁGA nevű Nemzeti hetilap számára – 1364. Bp. Pf. 156. címre. Köszönöm.
 
 
Mivel több, egykori Corvin közivel jöttünk, v. lg. Weinhardt Vilmos nemzetőr ezredes bajtársammal is váltottam néhány szót az egykori eseményekről. Ő elmondta, hogy a Corvin köz környékén levő területeken végeztek akkor ők négyen felderítést a forradalmárok javára. Az egyik alkalommal, több orosz katonát fogtak el a társak 1956. november 4-e előtt a mai Corvin közben, amit akkor Kisfaludy köznek hívtak. Ezek az orosz katonák, úgy 15-18-an úgy estek fogságba, talán október 27-30-a között, amikor kiugráltak a benzines palackokkal felgyújtott tankokból és páncélautókból. Őket a fogolycsere alkalmával adták vissza, cserébe mi forradalmárokat kaptunk vissza. Egyik társunk, jól beszélt oroszul, és ő tartotta velük a kapcsolatot. A katonák elmondják, hogy nagy baj, hogy fogságba estek, mert aki fogságba esik, azt ki is végezi, azért, mert megbízhatatlanná váltak. Nem akartuk mi ezt elhinni, de pár nap múlva, mi mentünk a Ludovika felé, hiszem én a felderítő csapattal voltam, és mi arra jártunk. Az ott kivégzett katonákat a Kerepesi úti temetőbe a kerítésen át dobálták befelé a tehergépkocsijukról. Ezekről ennyit tudok mondani. Ennek szemtanúja voltam, mert mi is vittünk ki halott bajtársakat. A fogságba esett katonákat a Kisfaludy köz 4-es számú ház földszintjén őrizték a forradalmárok. Elláttuk őket élelemmel, cigarettával, de nagyon szomorúak voltak. Volt közöttük egy bemérő tiszt is civilben, akinek az volt a feladata, hogy a forradalmárok állásait bemérje a támadás előtt, de őt azért fogtuk el, mert volt nála egy kis táska és gyanúsan viselkedett. Ő a tolmácsnak elmondta, hogy az aknavetőknek végzett bemérést. Ennek a pontos bemérésnek az eredményét vasárnap, november 4-én hajnalban meg is tapasztaltuk, mert iszonyatos aknatüzet kaptunk, hogy az szinte hihetetlen. Erre ébredtünk. A II. világháborúban nem bombázták szét úgy a fővárost, mint akkor. Volt olyan épület, amit az orosz repülők bombáztak is. Ezt, futólag, mármint a foglyokat, akkor láttam, amikor a központban voltam. A mi harcálláspontunk, a Kisfaludy köz 4. II. emeletén volt. Itt, ekkor még Iván Kovács János volt a parancsnok, utána jött Pongrácz Gergely. Hogy Pongrácz Gergely nimbuszét ne rontsuk, de mégis kíváncsi volnék a véleményedre, hogy hány parancsnok volt, ki is volt a parancsnok ott, mert egymásnak ellentmondó vélemények hangzottak már el nem is egyszer. Az első parancsnok az Iván Kovács László volt. Utána, miért lett mégis Pongrácz Gergely a parancsnok? Legszívesebben nem is a mikrofonba mondanám, de mégis a privát véleményemet mondom el, akkor, amikor azt mondom, hogy Pongráczék négyen voltak, Iván Kovács pedig egyedül. A négy ember, többet tesz, mint egy. Pongrácz Gergely civil volt, Iván Kovács László pedig katona. Azért Iván Kovácsnak a rátermettsége, az én szememben, sokkal magasabb volt. Ő, egy békésebb, és nem egy agresszív ember volt, aki nem akart minden áron parancsnok lenni, inkább elment. Iván Kovács, nem akart konfrontációt, hiszen nem tudta, hogy hányan lennének mögötte. Hogy is van az, hogy november. 4.-e után, 6-án a Víg utcában Pongrácz Gergely lemondott a parancsnokságról, és utóda lett Fáncsik György. Fáncsik, nekem is volt parancsnokom, de ő, a Kisfaludiy 28/b-ben volt a parancsnok. Én, abban a házban laktam. Bementek egy üres lakásba, és én is onnan kaptam a parancsot, hogy milyen felderítési munkát kell végezni. Fáncsikkal mi már nemigen láttuk 4.-e után egymást, mert én 6-án megsebesültem, és én utána már nem tevékenykedtem. Fáncsik, kiment nyugatra. Hát nem akasztották föl? Dehogynem, mert az anyja hívására visszajött. Tehát Tarjánból mégis el tudott menekülni ezek szerint. Azért jött vissza, mert az anyja azt üzente neki, hogy mindenki amnesztiában részesül. Fáncsik György parancsnokot, végül is 1960. 01. 03-án végezték ki.
Térjünk vissza egy kicsit előbbre, hiszen Te felderítő voltál a forradalom idején.
Hogy is volt ez, mi volt a feladatotok, és kikkel voltál egy csapatban?
Én, helyismerettel rendelkeztem, mivel ott nevelkedtem fel. Hogy összefoglaljam: A Ludovikától, néha kimentünk a Nagyvárad térig, de nem ez volt a jellemző. Ludovika-Illés utca, tehát a Füvész kert, Tömő utca, Futó utca, Práter utca fölső része, Papkert, majd utána a Kálvária tér, a Baross utca. Ritka eset volt, amikor a Baross utcán túl mentünk. Ez november 5-én volt, amikor volt egy össztűz a Baross utcában, hogy kénytelenek voltunk a Dohánygyár mellvédje (ami sportpálya volt akkor), amin átmentünk a Rigó utcába, mert az nem volt tűz alatt, és onnan a Kissalétrom utcán kimenve, már ott voltunk a Rákóczi téren. Ez is egy alkalommal volt. A fő területünket a Baross úttól a Szentkirályi utcáig határoznám meg. A IX. kerületben mi nem voltunk, mivel nem ismertünk ott senkit. Angyal Pistáról csak hallottunk, de különösebb kontaktus nem volt vele.
Hány ember vehetett részt 1956. október 23 után az eseményekben?
Hiszen hallottam, hogy a Maléterrel is problémák voltak.
Maléter, még október 27-28-án, is lövette a corvinistákat, így őtőle igen-igen el voltunk szigetelődve, pedig közvetlenül szemben voltak az állásaink a Kisfaludy utcával szembe. Nem azt mondom, hogy ő lőtt, de ő adta ki a tűzparancsot. Valamiért mentek volna át a másik oldalra, és 3-4 gyereket úgy lelőttek, mint a pinty.
Én szemtanúja voltam annak is, amikor a Baross utcában, az orosz harckocsi beállt a körúton, és a lövegtornyát a Baross utca felé fordította. Hiába kiabáltunk az embereknek, hogy ne menjetek át, mert ők nem látták a harckocsit. Két villanás volt, és négy ember ott is maradt az úton. A 32-esek tere, egy kis, spicces rész, ahol alul volt a Posta, fölül a tánciskola. Abból a tánciskolából, ragyogó kilátás volt akár a körútra, akár a Baross utcába. Így mi, ezeket a kis dolgokat mindig kihasználtuk a felderítés érdekében. Sokan nem tudják, de ma már lebontották azt a részt a Kisfaludy utcában, talán a 32-es, a menza melletti öreg ház, ami még az 1800-as évek elején épült, amely annyira öreg volt, hogy a bejárata több, mint egy méterrel lentebb volt az utca szintjénél. November 6-án délután sebesültem meg a Kisfaludi utca 24 szám előtti részen. Ebéd után, kinn voltunk a Baross utca és a József körút sarkán, és akkor még meg volt a nagy zöld WC. Ott, volt egy lejárat, egy II. világháborús szükség óvóhely lejárat, ahol mostani állapotában egy kisállat kereskedés van. Ebben a lépcsőlejáratban voltunk lenn mi négyen, megfelelő mennyiségű benzinnel és gránátokkal. Azért mentünk le, mert hallottuk, hogy jönnek a harckocsik és legyen fedezékünk. A harckocsi tőlünk vagy 15 méterre megállt, a Baross utca és körút sarkán. Azt mondja a haver, hogy nézzünk már körül. Volt egy lány is köztünk, Gyűrű Rozi aki azóta már szintén meghalt. Mint felderítési eszköz, volt nálunk tükör, amit kidugtunk annyira, hogy körbe lehessen nézni, mint egy visszapillantóba. Mivel nem volt ott több harckocsi, odadobtunk pár gránátot, amitől lejött a lánctalpa. Erre, forgott a lövegtornya és lőtt mindenfele, de bennünket nem látott, így nem is találhatott el. Egy negyed óra után, jött egy másik harckocsi és megállt mellette. Ő is lőtt mindenfele, de a sérült harckocsiból kijövő katonák, annak a fedezete mellett rakták össze a lánctalpat. Mi sem mertünk kimenni a fedezékből. Utólag tudtam meg, hogy ezek a harckocsik, már el vannak látva kézi gránátvetőkkel is. Szerencsénkre nem tudták, hogy milyen közel vagyunk hozzájuk, mert akkor kifüstöltek volna minket. Mikor innen hazafelé mentünk, akkor kaptam a lövést, úgy hogy az egyik bajtársamat meglőtték. Vittem, és már majdnem benn voltunk a kapualjban, amikor én is kaptam egy lövést.
Kikkel voltál ebben a csoportban?
Klenovszki István, akit fölakasztottak, Gyűrű Rozi, Juhász Sanyi és én.
Mit tudnál elmondani róluk még?
Juhász Sanyi elment vidékre, és nem tudom, hogy él-e még?
Kicsit folytatva még, ezért a szabadságharcos kiállásért 1956. 12. 24-én tartóztattak le. Az ítéletet a Borbély tanács hozta és 15 évvel jutalmaztak. Ebből az 1963-as amnesztiával jöttem ki.
Milyen jogalapon hoztak ellenetek ítéletet?
A népköztársaság megdöntésére irányuló fegyveres szervezkedésben való tevékeny részvétel, ez a BHÖ 1/ 2, valamint a BHŐ 149-es alpont szerint, megszámlálhatatlan gyilkosságban való tevékeny részvétel feltételezése. Úgy-e, aki harcolt, az gyilkolt!
Hol töltötted le a büntetést?
Válogatott jó helyeken: a Fő utca, a Conti utca, a Markó, a Gyűjtő fogház, Vác, és Márianosztra.
Amikor a Fáncsik ügyet tárgyalták, 6 hónapig siralomházban voltam egyedül.
Ismerősökkel találkoztál-e a börtönben?
Nem találkoztam, mert ezek gondoskodtak arról, nehogy találkozzunk ismerőssel, nehogy valamit megbeszélhessünk és valami történhessen, mert ők nagyon féltek. A börtön falára az volt kiírva: NE CSAK ŐRÍZD, GYŰLÖLD IS!
Te hányadrendű vádlott voltál a csoportodban?
Az elsőrendű, Klenovszi István volt, akit föl is akasztottak, én a második rendű vádlott voltam és 15 évet kaptam, Juhász Sanyi azt hiszem 10 évet, Gyűrű Rozi 3 évet kapott, de ezek benne vannak a Corvinisták című könyvben. Ígéretet kaptam Vilmostól, hogy talán tud nekem is hozni belőle, hogy tájékozottabb lehessek ebben a tárgyban is. Ez benne lehet, de nekem Te akkor is élő riportot adtál, és nekem a szemtanú hiteles elmondása többet jelent, mint amit történészek leírtak, hiszen ismerőseim is hiteles embernek tartanak Téged. Mondja továbbá, hogy Eörsi Lászlónak mondtam mostanában, okt. 23-án az orosz katonák kivégzését, amire azt mondta: EZ, NINCS DOKUMENTÁLVA! Mondtam is neki, hogy a történészek ott kezdődnek, hogy készen kapják a történelmet.
Akkor ez, még a Corvinisták c. könyvben sincs benne, de talán majd tőlem benne lesz valamiben.

 

Köszönöm szépen a riportot.

 

Nemzetőrként és tudósítóként:

Bencze Pali
 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.