Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A lány, aki megállította a harckocsikat

2009.10.25

Kép

Vége a nyárnak. 2009. 10. 11-én, esős reggelen indultunk Mezőkövesdre csapatzászló avatásra. A mezőkövesdi bajtársak ma kaptak egy új 1956-os, közepén lyukas zászlót, amit számukra egy, még élő 1956-os nemzetőr ajándékozott. Régen jártam a kisvárosban, ahol ma is olyan rend uralkodik, mint a legtöbb olyan magyar kisvárosban, ahol a lakói ápolják környezetüket és hagyományaikat. Régóta tudom, hogy Mezőkövesd, „Matyóország” fővárosa. Örömmel jöttem ismét ide főparancsnokom társaságában. Mivel korábban érkeztünk, így nem a városka utcáit, hanem a Szent Lászlóról elnevetett templom freskóit és a parókia falán levő fotókat nézegettük. Mondta is főparancsnokom, hogy nézd milyen szépen helyreállították az 1956-ban szétlőtt templomtornyot, hiszen a fotók megörökítették azt az állapotot is. Pocza Gáspár Gábor sekrestyés, udvariasan segített, hogy a falon megnézzünk mindent, amit látni érdemes, hiszen egy bronz torzó még azt is megörökítette, amikor Ferenc József egykori királyunk pár napra itt szállt meg. Éppen befejeződött a reggeli mise, amin a kisváros idősebb emberei vettek részt. Majd következett a 9 órás mise, ahol már szép számmal gyülekeztek fiatalok és idősebbek egyaránt. Voltak vagy 250-en. A mise kezdetére, megérkeztek a mezőkövesdi nemzetőr bajtársak, ki civilben, ki egyenruhában és együtt hallgattuk végig. A mise végén, Dr. Csizmadia István pápai prelátus úr fölszentelte azt a zászlót, amelyet Pataki József még élő 56-os nemzetőr bajtársunk ajándékozott a mai 56-os eszmékre éberen őrködő bajtársainak. A zászlóanya szerepét az a Tóth Mária töltötte be, aki egykoron szavát megtartva, elé mert állni a vonuló harckocsiknak. Miután fölkötötte az első nemzeti színű szalagját a zászlóra, az adományozó ünnepélyes keretek között átadta azt a helyiek parancsnokának, Lokonszki Jánosné nemzetőr alezredes asszonynak, aki gondosan becsomagolta, hogy nehogy megázzon, miután kilépünk a templomból. Majd a helyi bajtársak meghívtak bennünket egy kis bajtársi beszélgetésre a közelben lévő Hungária kávéházba. Itt, én is név szerint megismerhettem őket, mármint az imént említett Lokonszki Jánosné nemzetőr alezredes, Dr. Kürti Erzsébet Anna nemzetőr alezredes, Kispál Józsefné, nemzetőr őrnagy, Majnárné  Lokonszki Julianna nemzetőr főhadnagy asszonyokat, Tóth András nemzetőr alezredes, Fodor Lajos nemzetőr őrnagy, Pataki József egykori 56-os nemzetőr, majd nyugállományú tűzoltó őrnagy (akitől kaptam is egy általa írt könyvet; KÓR-TÜNET- címmel, amelyben 56-os visszaemlékezéseiről ír) bajtársainkat, akik nagy tisztelettel fogadták főparancsnokunkat, v. lovag Dömötör Zoltán nemzetőr vezérezredes bajtársunkat és beszámoltak neki a helyi feladatok végrehajtásáról.

Természetesen, nem feledkeztem meg egykoron bátran viselkedő Tóth Máriáról Telek Andrásnéról sem, akit megkértem, hogy mondja el az akkori tettének okát. Mivel nem a szavak embere, nehezen fogott hozzá, de hamar oldódott.
1956. október végén, 17 éves voltam és az itteni Klementína nevű repülőtéren dolgoztam.      (Csöndesen hagy jegyezzem meg, hogy itt voltam újonckiképző 1967. novemberben és decemberben.) Meghallottam, amikor városom felé közeledtek a szovjet harckocsi oszlopok Miskolc felől. A helyi gimnazisták mondták, hogy ők megállítják a közeledő tankcsoportot, mivel már előző napon is megállítottak párat. Most, még több jött, és az út szélén kiabáltak, meg köpködtek a harckocsik felé, de nem mertek lelépni az útról, hogy útjukat állják. Én, az út másik oldalán álltam, és meg akartam menteni a helyzetet, és ha már ti nem meritek, na, majd akkor én megállítom őket, gondolattal leléptem le az útra, és az elől jövő harckocsi elé álltam, nem számolva következményekkel. Pár méterre előttem, megállt a tank is, majd kisvártatva egy szőke katona, kinyitotta a tank fedelét, és oroszul magyarázott, hogy „gyévocska pasli, gyévocska pasli”, (kislány menj el) és a kezével is integetett, hogy menjek el a harckocsi elől. Közben az édesanyám és a nővérem, a másik oldalon, mentek a temető felé, hiszen közeledett a Halottak napja. Ők is megdermedtek, és kézzel-lábbal integettek, hogy menjek el onnan. Egy darabig ott álltam, mígnem a közelben levő emberek is kiabáltak, hogy gyere el onnan, gyere el onnan, mert a tank rád megy. Így, ennek hatására elmentem a tankok elől. Annak azonban különösen örülök, hogy nem ekkor, ennek hatására lőtték le a templom tornyát, hiszen akkor emiatt lelkiismeret furdalásom lenne. A torony szétlövése később történt, nem emlékszem rá, hogy melyik napon, de talán egy-két nappal később. Bántódásom ebből a későbbiek folyamán sem származott, de a szüleim bezártak a szomszéd pincéjébe, nehogy még egyszer valami ilyesmit tegyek. Mai eszemmel is valószínűleg ugyanazt tenném, hiszen nagyon nem szerettem a kommunizmust. Attól féltem, hogy elveszik tőlünk Istenünket és letarolnak bennünket. Nagyon sajnáltam azt a sok fiatalembert, akik meghaltak Pesten, és életüket adták a forradalomért. Akkor azt hallottam, hogy a Duna, az Ő vérüktől piroslik és szomorú voltam ez miatt. Végső soron, én a gimnazistákra fölnéztem akkor, de azt a helyzetet akartam megmenteni, amit ők okoztak azzal, hogy azt ígérték, hogy a tank elé állnak, de nem tették. Helyettük tettem meg, amit ma sem bánok Én, csak nyolc osztályt jártam, bár engem is fölvettek, de mi 11-en voltunk testvérek, így nem járhattam gimnáziumba, mert dolgoznom kellett.
Időközben megérkezett az a Laboda Kálmán is, aki egykor látta a bátor tettet, és 1991-ben a Mezőkövesdi Újságban már meg is merte írni.
Mária, idén töltötte be a 70. életévét, de tartása még ma is büszke. Igaz, hogy férjét már elveszítette, akit még 1956 előtt állam ellenes összeesküvés vádjával 21 hónapig be is zártak, bár utólag megszüntették ellene az eljárást, de mellette van három fia és 4 unokája. Kívánunk neki jó egészséget, békességet és mindazt amit a szerető szívünk diktál. Főparancsnokunk javaslatára 2004-ben, megkapta a „Hazáért érdemkeresztet” e bátor kiállásáért. Ő, ma is szerényen fogadja az elismerést.
Nem tudom, hogy e cikk esetleges elolvasása esetén, melyik akkori gimnazistában merül fel az a gondolat, hogy ez a lány, helyettünk cselekedett, amiért életét is feláldozhatta volna. Fogtatok legalább egyszer is kezet vele azt mondván, hogy Te legalább megtetted, ami erődből tellett. De ti is jóvátehetitek az akkori ígéreteiteket azzal, hogy hazaszeretetre nevelitek legalább az unokáitokat, hogy nemzeti összefogással talán még megmenthetik a nemzet jövőjét.
Azért Mezőkövesd sem úszta meg, hiszen valaki a templom tornyából a tankokra lőtt, amire válaszul lelőtték a templom tornyát, amit 1960-ban állítottak helyre.
Az itt történt eseményekről Pataki József bajtársunk könyve bővebb tájékoztatást ad. Érdemes lenne elolvasni, főleg a helyi fiataloknak, hogy hiteles szemtanú leírása alapján szerezzenek tudomást az akkori eseményekről.

 

A tudósítást készítette:

Bencze Pál nemzetőr alezredes.
 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.