Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


60 ÉVE OSZLATTÁK FEL A RECSKI KÉNYSZERMUNKA-HALÁLTÁBORT

2013.10.15

2013. szeptember 07-én emlékeztünk Recsken a tábor fölszámolásának 60. évfordulója alkalmából. Ragyogó napos időben, sok fiatallal, talán 1000-en is lehettünk, több TV kamera jelenlétével. Az emlékmű egyik oldalán a meghívottak, a másik oldalán az egykori áldozatok és az emlékezők.

 

01.png

 
Látogató az egykori barakkok helyén

 

Különböző beszédek és visszaemlékezések hangzottak el a totális diktatúra idejéről, de számomra ez olyan volt, mintha minden rendbe lenne, mert elmúlt az a vészes korszak és ma már minden jól megy. Hiányolom e korból, hogy a még élő áldozatokat ugyan próbálják kártalanítani, kicsit jobbá tenni az életüket, de ma sem beszéltek arról, hogy hány akkor „pribékként” tevékenykedő embert vontak felelősségre, - pedig a neveik föl vannak tüntetve az egykori őrség törzsépületének a falán -  hogy minden diktatúrát akaró kalandornak egyszer és mindenkorra elvegyék a kedvét a mások fölötti ellentmondást nem tűrő uralom gondolatától is. Nem beszéltek eleget az áldozatokról, azok hozzátartozóiról, de lassan nem lesz az sem, aki azt a kort megélte, mert nem lesz, aki elmondja gyermekeinek, unokáinak a rajta esett sérelmeket, mert még mindig nagy a belső félelem. Azokat féltik, akiket éppen tájékoztatni kellene. A mai emberek, de főleg a fiatalok, nagyon keveset tudnak arról a vészterhes korról, ahol senki nem érezhette biztonságba magát, mert ha más nem is, de a saját elvtársai megtorolták, ha Sztálin elvtárs irányvonalától el kívánt térni. Hazánkban négy kettős állampolgár gondoskodott arról, hogy a szovjet fegyverek árnyékában csak egyféle módon lehet gondolkozni, mégpedig csak úgy, ahogy helyettünk, nevünkben ők meghatározták. Ennek a kornak vetett véget Sztálin halála, majd az enyhülés ideje Magyarországon, de bár a kényszermunka táborokat Nagy Imre kormánya fölszámolta, a félelem továbbra is fönnmaradt és ennek a következménye lett az 1956-os forradalom és szabadságharc is. Lám, az abban résztvevők cselekedeteit, merészségét ismét megtorolták és azokat vonták felelősségre, akik igazán vágytak arra a szabadságra, amit vezetőik papíron ígértek. Majd következett a rendszerváltás, hogy az országban a demokrácia uralkodhasson. Hangosan kérdezem, hogy milyen demokrácia az, ahol az emberek életének tönkretevőit azóta se vonták, vonják felelősségre? Kit vontak felelőssége a Rákosi korszak diktatúrájáért, a Kádár korszak megtorló intézkedéseiért, a „rendszerváltás” utáni spontán és egyéb privatizációért, az ország eladósításáért, az emberi életek megnyomorításáért? Hogy majd ítél a történelem? Ha azok ítélnek, akik a történelmet írják, akkor sohasem lesz olyan ítélet, amelynek az alapja az erkölcs, mert erkölcs nélkül nincs értelmes emberi élet sem. Megbocsátani viszont csak annak lehet, akit arra érdemesnek tartunk és képes jóvátenni azt, amit elkövetett. De mivel eljutottunk a máig, ismét térjünk vissza ahhoz a korszakhoz, amiről v. Krasznai Béla bácsi, mint megélő beszélt az 1956-os Hagyományőrzők összejövetelén 3 évvel ezelőtt: Az első végzettsége Magyar Királyi Ludovika Akadémia tüzér tagozata, majd 10 hónapot volt hadműveleti területen és utána 1,5 éves hadifogság következett. Hazajövetele után csatlakozott az akkor alakuló Ellenállási Mozgalomhoz, de 1948-ban letartóztatták. Két évet internáló táborban töltött, majd innen vitték Recskre. Amikor a Recski tábor 3 év után megszűnt, akkor állították bíróság elé, és visszamenőleg 7 évre ítélték összeesküvésért. A már letöltött 5 évet, beszámították a 7 évbe. Majd jött 1956, ahol szintén ott volt, amiért ismét letartóztatták, így összesen 8,5 évet töltött börtönben. Bevezetőként elmondta, hogyan jutott el a rendszer a totális diktatúráig, majd személyét illetően mi lett a folytatás.

 

 

02.png

 

A rabok által épített barakk belülről

 
1948-ban tartóztattak le összeesküvés vádjával, majd egy hónapig az ÁVO tartott fogva A kihallgatóm, akkor azt mondta nekem, hogy maga talán egy életfogytiglannal megússza, de egyszer csak behívatnak az irodába, azaz felvisznek a fogdából, és egy Váradi György nevű (aki akkor ügyész volt) ávós őrnagy fölolvasta előttem az internálási véghatározatomat. – Persze, akkoriban nem tudtuk még ezeket a dolgokat, amit most én elmondtam – A legnagyobb meglepetéssel vettem tudomásul a határozatot. Amikor a rabomobilba betettek bennünket, akkor majdnem mindenki, aki ebben az ügyben letartóztatásban volt, ott volt. Egymással sem mertünk beszélni, hiszen nem tudtuk, hogy lehallgatnak, vagy, hogy hallgatnak bennünket. Bizony, sok titkolnivalónk volt, amire szerencsére nem derült fény. Így kerültünk a Buda-Déli internáló táborba. Ha a későbbi eseményekre visszagondolok, bizony szanatórium volt, ahhoz képest, de akkor még egyáltalán nem találtuk szanatóriumnak. 1949 tavaszán, át kellett adni ezt az objektumot a honvédségnek, mert akkor kezdett a honvédség fölfutni, mert orosz parancsra, erősíteni kellett a hadsereget. Ez a laktanya, a Károly király laktanya volt, ma is az, és az őrezred van benne. Innen, átvittek bennünket Kistarcsára, ahol akkor, újra megnyitották az internáló tábort. Eleinte még a szürke ruhás rendőrök vigyáztak ránk, és havonta volt beszélgetés, kaphattunk levelet, 5 kg-s csomagot, ide-oda mehettünk a táboron belül.
 
 

03.png

 
Az egykori büntetőbunker
 
1950. május táján arra ébredtünk föl, hogy az őrtornyokban lecserélték a szürkeruhás rendőröket, és akik látták, azt mondták, hogy szinte lerohanták az őrtornyokat az ávósok, és a rendőröktől még a fegyvereket is elvették. Majd kijelentették, hogy az ÁVO átvette a tábor őrzését. Innentől kezdve megszűnt a levelezés, a látogatás, a csomag, a szobákban lemeszelték az ablakokat, és az egyik szobából már nem lehetett átmenni a másik szobába. Nyár végén, megjelentek a szobában és elkezdték felolvasni a neveket. Az én nevem is olvasták. Addig, civil ruhában voltunk, bár internáltak voltunk, de nem voltunk rabosítva. Ekkor, levittek bennünket a beszélő helyiségbe, ahol pokrócok voltak kiterítve. A pokrócokra ruhák voltak rátéve. Egy rend fehérnemű, egy katonai köpeny, aminek a hátán vastag, míniumos csík volt festve, egy nyitott katonazubbony, aminek a háta szintén vastag mínium csíkos volt, és egy keki nadrág, aminek az elején és a hátúján, vastag míniummal festett csík volt, ami egy idő után törni kezdett, és ahol a festék tört, ott tört a szövet is, és egy lehajtató füles magyar királyi sapka. Továbbá még egy ócska bakancs. Az összes civil ruhánkat, egy csomóba kellett összedobálni. Akkoriban nagyon sok börtön, munkatábor létezett. Nem szeretnék sorrendet felállítani, hogy melyik volt a legrosszabb, mert mindig az volt a legrosszabb, amelyikben az ember volt. De Recsk, egy kicsit talán azért lett hírhedtebb a többinél, mert ez volt az a hely, ahol fehéren-feketén tetten lehetett érni, hogy ez megsemmisítő tábornak készült. Mert minden más intézményben, amikor rabosítottak valakit, és civil ruhából rabruhába kellett átöltözni, a civil holmit leltárba vették, és raktározták. Itt azonban erről szó se volt, mert egy csomóba kellett az összes civil ruhát dobálnunk. Meg is mondta egy Fritz Gyula nevű ávós őrnagy, hogy magukkal, nekünk nem kell elszámolnunk. Azt tudtuk, hogy valahova visznek bennünket, de hogy hova, azt nem tudtuk. Az első gondolatunk az volt, hogy a Szovjetunióba visznek. Vagy félórás várakozás után, felhajtottak bennünket a teherautókra, amivel Gödre vittek és ott vagonba hajtottak.
 
 

04.png

 
Az emlékmű hátoldala az ismert áldozatok neveivel
 
30-an voltunk egy marhavagonban úgy, hogy az ajtótól két oldalra 15-15 ember leült törökülésbe, és a kezeket összefogva. Nem lehetett se beszélni, se mozogni. Középen, az ajtó területén, két géppisztolyos ávós volt felénk fordulva. Mentünk, mentünk, de mivel voltak közöttünk vasutasok, és akkorra már megismertük a rab nyelvet, amikor szánk nem mozgott, de mégis beszélt. Az egyik vasutas azt mondta rab nyelven, hogy ez nem a SZU felé megy, hanem Eger felé. A vágányok és a váltók hangjáról állapította meg ezt, meg még nem tudom, hogy miből. Hajnal felé megérkeztünk egy helyiségbe, ahol a vasútállomás előtt megállt a szerelvény, majd fölugráltak a vagonba az újabb ávósok is, és azok elkezdtek bennünket kirugdosni a vagonból. Mivel ráláttam az állomásra, láttam a Recsk nevű feliratot. . (Idézet a Nagy Magyarország 2010. októberi számából: A recski internálótábor létrehozásáról 1950. július 12-én a Magyar Dolgozók Pártja (MDP) Titkárság délutáni ülésén hozták meg a végső döntést, Vas (Weinberger) Zoltán tett javaslatot a letartóztatottak és a rendőrhatósági őrizet alatt állók foglalkoztatására. A napirendi pont megvitatására meghívták Péter Gábort, Décsi (Damweber) Gyulát, Nagy Imrét és Vas Zoltánt. A Titkárság azzal a kitétellel fogadta el, hogy a kőbánya az ÁVH kezelésében legyen.)
 
 

05.png

 
Sokan ott voltak
 
Amikor mindenki kinn volt a vagonból, akkor lovas ávósok jelentek meg, és elkezdtek bennünket a mezőn át, fölfelé, futásban hajtani. Mivel már évek óta rabok voltunk, nem voltunk hozzászokva ehhez a „sporthoz”, és bizony nehezen viseltük a 6-7 kilométeres hajszát. Én csak huszonéves voltam, de voltak közöttünk ötvenesek, akik közöl többen nem bírták a tempót. Aki elesett, azt először verték, és vagy fölállt, vagy nem, és a végén így érkeztünk meg egy fából összerakott kapu elé, ahol behajtottak bennünket, és ott hasonló ruházatú emberekkel találkoztunk. Ezek az emberek május körül lettek összeszedve, civilként. Ezek, szociáldemokraták voltak, de nem jobboldali szociáldemokraták, aki az egyesülést nem írták alá, mert valamikor 1948-ban, rá kényszerítették a Szociáldemokrata Pártot, hogy egyesüljön a Kommunista Párttal, és így alakították meg a Magyar Dolgozók Pártját. Ezek az emberek, a párton belül, megszavazták az egyesülést, de később fintorogtak valamiért, ami a hatalomnak nem tetszett. Összeszedték őket, részben azért, hogy kivonják őket a forgalomból, de részben azért is, hogy a munkásságot megfélemlítsék. Ezeket az embereket, üzemekből, gyárakból szedték össze, és bizony, akik ezt látták akkoriban, „behúzták a nyakukat”. Ezeket az embereket, májusban vitték Recskre, és lehettek vagy százan, ahol egy birkahodályban teleltek a birkapiszokkal együtt élve. Volt egy épület, amely még ma is létezik, valaha erdészház volt, és az lett az akkori ávósok tanyája. Ezeknek az embereknek azt mondták: nézzék, maguk megtévedtek, „de azért mégis a mi kutyánk kölykei”. Maguk itt jóváteszik a bűnüket azzal, hogy felhúznak egy kerítést, és ha az a kerítés kész lesz, akkor maguk szabadulnak, mert ide fasiszta gyilkosok kerülnek. Hát, ezek voltunk mi.
 
 

06.png

 
Fotózkodás a még élőkkel. A kép bal oldalán álló világos öltönyös személy v. Krasznai Béla
 
És nagyon rossz körülmények között, egy ősvadonba kerültünk, ahol egy erdő, lefelé pedig egy nagy rét volt, ahol valamikor a birkákat legeltették. Ekkor itt, már nem voltak birkák. Ezeknek az embereknek kijelöltek egy hatalmas területet, amit körül kellett keríteni, ami 120-130 katasztrális holdnyi terület volt.
Ezt a területet látogattam meg én is, ahol, hogy a kort idézze, felépítettek egy barakkot ugyanúgy, mint ahogy az eredeti volt, a többi barakknak pedig a helyét jelölték meg. Akik most idelátogatnak, azok úgy élik meg az egészet, mint egy kíváncsi turista, de nem tudják átélni az akkori eseményeket. Nekem támpontot adott Béla bácsi hiteles beszámolója, de minden többi volt rabnak megvolt, megvan a maga szomorú története, csak mertek-e beszélni róla valakinek?
60 év, egy ember életében sok idő, azoknak meg még több, akik e kort megszenvedték. Hallgassuk őket, de ne csak évenként, hogy ne ismétlődhessen meg még egyszer, mert egykori kínzóink leszármazottai, ma is magas pozícióba lehetnek közöttünk és nem céljuk, hogy apáik bűneit úgy tárják föl, hogy azt mi is elfogadjuk. Az egykori szenvedők közül, talán 15-en most is itt voltak a megemlékezésen, többen már tolókocsiban. Pár politikus közéjük állt a fényképezkedésnél, de arcukon nem láttam azt, amit az egykori rabokén, mert még elképzelni sem tudják, hogy hogyan lehetett ezt a megaláztatást túlélni. Ebben az időben nem csak Őket, de a magyar nemzetet is megalázták. Van arra garancia, hogy ez többet nem következhet be?
 
Bencze Pali
Az 1956-os Hagyományőrzők tagja.
 

Hozzászólások

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.